A szubszidiaritás elve

Tudástár

Varga Orsolya

A szubszidiaritás elve[1]

XIII. Leo pápától Maastrichtig

 

Bevezető

A szubszidiaritás a modern politikai nyelv egyik elengedhetetlen kifejezése, közismert szó és az Európai Unió térnyerésével csak egyre többet fogunk hallani és beszélni róla, ezért úgy vélem fontos, hogy ismerjük az eredetét, jelentésének evolúcióját, mivel igen összetett és többrétegű értelemmel kell számolnunk annak függvényében, hogy éppen milyen kontextusban, témakörben használjuk. Az Uniós vonatkozástól eltekintve úgy vélem, hogy egy olyan horderejű elvről van szó, melynek megismerése és tudatos, szabályszerű alkalmazása nem csak a nagypolitika szintjén szükséges, hanem a társadalom bármely rétegében hasznosnak bizonyulhat és elősegítheti az ésszerű szerveződések, a civil társadalom, az érdekvédelem és általában véve a politikai kultúra fejlődését. Ilyen megfontolás indított a dolgozat elkészítésére, melyben nagy hangsúlyt fektetek az elv kialakulásának történetére, az alkalmazási területek sokféleségének bemutatására és a konkrét romániai vonatkozásokra. Kutatásaim során, melyeket leginkább magyar, román és a német nyelvű szakirodalomban végeztem, szembesültem azzal a ténnyel, hogy bár nagyon sok helyen foglalkoznak a szubszidiaritással, sokféle nézőpontból és általában említés is történik a történelmi előzményekről, de mindössze címszavakban és nem a valódi teljességükben, így a jelen dolgozat hiánypótlónak számít ebből a szempontból.

 

  1. A szubszidiaritás fogalma és meghatározása

A szubszidiaritás a latin subsidium szóból ered, jelentése segítség, támogatás, pénzbeli segély és ez a jelentés szélesedhet ki egy olyan típusú értelmezésre, amely a magánszemély kezdeményezőképességét erősíti a magasabb társadalmi szinteken lévő szervezetekkel szemben valamint magában foglalja a közjóra való törekvés igényét is. (Novitzky 2008)

A szubszidiaritás elve, bár nyílván nem nevesítve, de jelen van a hétköznapjainkban az ember létezése óta, hiszen egyféle munkamegosztást jelent. Gondoljunk például a társadalom alapegységére, a családra, ott is meg van mindenkinek a maga szerepe, döntési jogköre és hatalma. Már az ókorban rájöttek neves gondolkodók arra, hogy a megfelelő munkamegosztás a sikeres állam alapját is képezi. Arisztotelész szerint, a polisz joga addig terjed, amíg a polgár javát szolgálja és védi szabadságát. (Pálné Kovács 1999: 30) Ez bizonyos szintű korlátozást jelent, szellemiségében ott rejlik a modern elv, hogy van, amit a polgár jobban meg tud oldani, mint az állam. A gondolat a középkorban sem tűnik el, Aquinói Szent Tamás azért tartja példaértékűnek az itáliai városállamokat, mert a döntések meghozatala a polgárok közelében történik és így nagyobb valószínűséggel hasznosabbak. Marc Luyckx, a louvaini Katolikus Egyetem professzora, azt is bebizonyította, hogy a szubszidiaritás elvének szellemisége megjelenik a kálvini tanokban is. (Kecskés 1998: 270)

A modern értelemben vett szubszidiaritás eszmetörténeti hátterét két filozófiai áramlat egymásnak ütközésében lehet keresni. (Pálné Kovács 1999: 30) Az egyik az angolszász utilitarista iskola és a másik a kontinentális katolikus szemlélet. A leghangsúlyosabb különbség a két iskola között az emberről és államról alkotott képben rejlik. Az első, az angolszász gondolkodás aláveti az államot az egyénnek, a kontinentális, katolikus pedig szolidáris kapcsolatot feltételez az egyén és az állam között, ez alapjaiban választja el a fejlődés menetét ezeken a területeken.

Ha valaki csak tájékozódni szeretne a szubszidiaritás elvéről és használva a modern kor vívmányait, beírja egy internetes keresőprogramba, akkor szembesül azzal, hogy ez az elv ma már az élet szegmenseinek széles spektrumát fogja át és számos meghatározása létezik, ami bizonyíték arra, hogy a szubszidiaritás elvével foglalkozni kell. A legegyszerűbb és legáltalánosabb ezek közül például: „A szubszidiaritás az az elv, mely szerint minden döntést és végrehajtást a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legnagyobb hozzáértéssel rendelkeznek.” (Idegen szavak gyűjteménye) Ez volna a fogalom Európai Uniós meghatározása is. Az évszázadok során viszont számos területre is sikeresen begyűrűzött ez az igen összetett fogalom, így például a teológia, a jog, a szociológia vagy a különböző szakpolitikák. Az egészségpolitikában például, a szolidaritás elvéhez kötve jelenik meg a szubszidiaritás. „Az egészségbiztosításban ez azt jelenti, hogy a közösség gondoskodása nem feltétel nélkül helyettesíti az egyén aktivitását, öngondoskodását, hanem számít az egyén aktivitására, problémakezelő-képességére, de ha a problémája kezelésére nem alkalmas, akkor megadja az egyénnek a szükséges segítséget. A szubszidiaritás elve az, amely partnerré teszi az egyént az egészsége megőrzésében, és anélkül teszi érdekeltté az öngondoskodásban, hogy csökkentené biztonságát.” (Fogalomtár) A szociológiában, a politikához hasonlóan a hatalmi szintek közötti munkamegosztásról szól, miszerint a különféle kérdéseket amennyiben lehetséges a keletkezésük szintjén kell megoldani, a felsőbb hatalmi szint akkor lép közbe, ha ez nem hoz megfelelő eredményt.

Jelen dolgozatom azt igyekszik bemutatni, hogy alig 150 év alatt, hogyan alakult ki és jutott el a szubszidiaritás fogalma, egyházi berkekből, vált a demokrácia egyik alapelvévé, beépült az Európai Unió struktúráiba, valamint államszervezési elvek közé, kézzelfoghatóbban egy pápai enciklikából a Maastrichti Szerződésbe és Németország Alkotmányának szellemiségébe, ezáltal pedig betekintést nyerhetünk az elv mai jelentőségébe és ennek konkrét bemutatására Románia közigazgatása és annak decentralizációs folyamata fog szolgálni.

  1. A szubszidiaritás, mint keresztény érték

„A középkori keresztény Európában voltak viták és háborúk is, de az emberek legalább «pontosan tudták, mi a helyes és mi helytelen, mit szabad és mi az, mi tilos» – most azonban beállt a teljes erkölcsi zavar.” (Johnson 2005: 612) XII. Pius pápa Paul Johnson által parafrazált szavai, bizonyos tekintetben nyilvánvalóan, igazak és rájuk lehet építeni egy 19 éves pápai uralkodást. Azonban érdemes azt végiggondolni, hogy mi is volt az a középkorban, amit annyira nyilvánvalóan helyesnek láttak az emberek, a keresztények? Az eretnekek eleven elégetése, az isteni ítélet abszolút hatalma? A mai ember hogyan áll ezekhez a kérdésekhez? Legtöbbünk elképzelni sem tudja azt a világot, annak eszközeit, és barbárabb megoldásnak tartja a barbár módszereknél és természetesen itt most a barbár szó történelmi jelentésére gondolok.

Ami a gondolat második részét illeti, miszerint a pápa korában, a 20. század első felében a jónak és rossznak kialakult egy afféle szürke zónája, vitathatatlan tény és a mai napig ez csak szélesedett és árnyaltabbá vált. A kérdés csak az, hogy mi alapján lehet összehasonlítani két ennyire távol eső történelmi korszakot, ilyen élesen levont konklúzióval, de a mi szempontunkból mégis fontos maga a felismerés, hogy bizonyos határok elveszőben vannak.

A 19-20. századi pápák feladata már sokkal inkább diplomáciai, mint szigorú értelemben véve vallási. A világot uralni számukra már lehetetlen, mint ama bizonyos középkorban, a totális kereszténység eszméje leáldozott, de nem zárkózhatnak el teljesen a politikától, szerepet kell vállalniuk benne és azt hitelesen játszani.

Van a társadalmi életnek egy olyan része, amihez a jog keretet biztosíthat, ezt hívjuk a magánélethez való jognak, amiben viszont nagy szerepe van az egyháznak, legyen szó bármilyen vallásról is. Így kialakul a jog, a politika és az egyház „hatásköri rendszerében” egy igen jelentős közös halmaz, ami tulajdonképpen teljesen érthető, az egyház történelmi szerepére gondolva. A létrejött közös halmazban, pedig érdemes a feleknek figyelni egymásra és együtt működnie, még akkor is, ha működésük más irányú.

Az egyház társadalmi tanításai által szeretné, mondhatjuk talán befolyásolni, de mindenképpen belátásra sarkallni a politikai elitet a döntések meghozatalában. Mayer Mihály, megyéspüspök írja egy tanulmánykötet bevezetőjében, az egyház társadalmi tanításainak alapjairól: „Az Istentől értelmezett ember. Tehát nem a szekularizált, nem a laikus társadalom embere. Isten képére és hasonlatosságára épülő, az emberi méltóságot így értelmező felfogás. Szolidaritás: A másik ember nem farkasom, hanem mint magam is, rászorul az emberi segítségre, bizalomra. Szubszidiaritás: megosztott felelősséggel működő társadalom. A közjó, amely felülír egyéni és részkívánságokat.” (Hajdú 2010: 7)

Ez utóbbi kettő akár egy jogi, politikai, vagy egy Uniós szövegkörnyezetben is megállná a helyét, íme tehát az igen lényeges kapcsolat az egyház és a modern Európa politikai képe között, és a magyarázat, hogy miért érdemes az egyházi dokumentumokból átvezetni a szubszidiaritás elvét a politikai, államszervezési elvek körébe.

  • Leó pápa és a Rerum novarum

XIII. Leó pápa a fentiek értelmében véve modern pápa volt, aki 1878 és 1903 között ült Szent Péter trónusán. Ha politikai pályára szánta volna az ég, valószínűleg kiváló diplomata lett volna. Ezen kijelentést igazolni látszik, hogy elődje, IX. Pius igen zűrzavaros helyzet közepette távozott az élők sorából, az egyház politikailag nagyon legyengült, több országban is nyíltan egyház ellenes szervezkedések folytak. Ebben a környezetben mindenképpen beszédes az, hogy a konklávé már a harmadik napon Vincenzo Gioacchino a Pecci mellett döntött, addigi munkálkodása miatt. Az új pápa megannyi enciklikát adott ki és bár alapjában véve konzervatív jellegűek voltak, ha az „egyetlenegy igaz” egyház érdekei úgy kívánták, összeegyeztette a világi álláspontot a pápai állásponttal. Erre jó példa, a Quad apostolici muneris, 1878-ben kiadott enciklika, melyben támadta a szocializmust, és az 1890-ben kiadott Sapientiae christianae, melyben már arról beszél, hogy tulajdonképpen egyetlen kormányzati rendszerrel sem áll szemben az egyház, ha azok az igazságot szolgálják, és nem veszélyeztetik a vallást.

Ebben a miliőben született meg tehát a témánk szerint igen fontos, 1891-ben kiadott Rerum novarum (Az új dolgok) kezdetű enciklika, az első szociális körlevél mely leginkább a munkásosztállyal foglalkozik. Az ipari forradalom következményei nem csupán az államok vezetőire hatottak és okoztak megoldásra váró feladatokat hanem, amint azt a pápa igen bölcsen felismerte, az egyházra is. A bizonyos értelemben korszakindító enciklikában a pápa elítéli a szocialisták által hirdetett magántulajdon ellenességet, mivel a tulajdon a természet törvényei szerint való és magát az osztályharcot és a kizsákmányolást elfogadhatatlannak tartja. Egy sor olyan szempontot sorol fel, ami a modern értelemben vett munkaviszonyoknak is az alapját képezik. Dicséretes kezdeményezésnek tartja a szakszervezeteket és különleges hangsúlyt fektet az állam szerepvállalására, melynek legfőbb feladata, hogy „közösség és az egyének jólétét szolgálja”. (XIII. Leó pápa 1891. (26).) Az állam és az egyén viszonyát az apa és családja kapcsolatához hasonlítja, eszerint az állam éppúgy felelősséggel tartozik a polgárai iránt, mint az apa a családja iránt és ebben a kontextusban jelenik meg az úgynevezett kisegítés elve, amire latinul a subsidium kifejezést használja.[1]

  • Piusz pápa és a Quadragesimo anno

1922-ben a bíborosok testülete pápának választotta Az élet cselekvés gondolatának megfogalmazóját, Achille Ratti-t. Az ő személyében a katolikus egyház egy igen művelt, a tudományokban jártas vezetőt kapott. Az ő pápaságához fűződik a Vatikán államként való elismerése és határainak máig érvényes meghúzása, valamint a szubszidiaritás elvének, egyházi berkeken belül való konkrétabb meghatározása.

A Quadragesimo anno (Negyven éve) kezdetű szociális enciklika 1931-ben látott napvilágot éppen a XIII. Leó pápa által kiadott Rerum novarum negyvenedik évfordulóján, mint ahogy arra a cím is utal. Célja tulajdonképpen megegyezik az előképül szolgáló enciklikáéval, azaz a munkásosztály és magának a társadalomnak a védelme, azonban az eltelt évtizedek tekintetében a kivitelezést, modern szóval élve, aktualizálni kellett. A pápa az első két részben nagy hangsúlyt fektet a Rerum novarum hatásainak és fontosságainak bemutatására, valamint az említett értékek és irányvonalak újrafogalmazását és kibővítését, mint amilyen a magántulajdon, a tőke és társadalom viszonya, vagy mint a szubszidiaritás is.[2]

A harmadik nagy egység pedig a korszak kérdésire igyekszik választ adni, mint amilyen a kapitalista rend szabályozása, a szocialista és kommunista eszmék értékítélete.

  • János Pál pápa és a Centesimus annus

Az utazó pápaként híressé vált II. János Pált, Karol Józef Wojtyła-t 1978-ban választották az első lengyel származású pápává. Bátran ki lehet jelenteni, hogy minden idők egyik legnépszerűbb pápájáról van szó, aki ezt hitbéli és erkölcsi tanításaival, hiteles emberi mivoltával, tartásával, szociális érzékenységével érdemelte ki valamint közéleti szempontból is az legaktívabb egyházfők közé tartozott.

1991 a Rerum novarum kiadásának századik évfordulója, és természetesen a társadalmi, politikai és szociális helyzet újbóli átértékelődése alkalmat adott egy átdolgozott és kibővített enciklika megjelentetésére, ez volt a Centesimus annus (A századik év). Hasonlóképp XI. Piusz pápához, II. János Pál is először méltatta az eredeti iratot, a következőkben pedig saját koráról, az 1989-es évről külön, majd a magántulajdonról, az állam és szellemi kultúra kapcsolatáról valamint az ember és Egyház közös útjáról értekezik. Jelen szempontunk szerint, a második fejezet, Napjaink „új dolgai” felé című érdekes, hiszen ebben jelenik meg újból a szubszidiaritás, de itt már csak érintőlegesen.[3] A megjelölt célkitűzések pedig a szükség szerinti átképzés biztosítása, az optimális munkabér, és munkafeltételek, a munkaidő és a pihenésre szánt idő egyensúlya, valamint felhívja a figyelmet a szabad véleménynyilvánítás fontosságára is.

Ez tehát a szubszidiaritás fogalmának kikristályosodása az egyház keretein belül, mely magában foglalja a kereszténység tanításának, értékrendszerének alapjait úgy, mint a szolidaritás, a felebaráti szeretet, a segítségnyújtás.

  • Az elv gyakorlati alkalmazása

 

Az szubszidiaritás fogalma egyházi jelentéstartalmának ismertetésén túlmenően érdemesnek találom annak néhány kézzelfogható megvalósulásáról is szót ejteni. Ilyen például a José-Maria Arismenditietta atya által, Mondragonban, egy spanyolországi városkában alapított üzem, melynek munkásai résztulajdonosok voltak. A sikertörténet 1956-ben kezdődött, 24 férfi és 2 nő részvételével és elektromos kávéfőzők gyártásával. Alig három év múltával már 100 emberrel dolgoztak és saját öntöde építését szorgalmazták. A következő húsz évben pedig körülbelül 80 vállalatot hoztak létre, a munkások száma pedig 17 ezer körül mozgott, akik a kezdeti állásponthoz híven, mind tulajdonosok is voltak. 1988-as adatok szerint a szervezet 165 kooperációval rendelkezett (86 ipari, 8 mezőgazdasági-élelmiszeri, 46 oktatási és 5 építészeti jellegű), 21 ezer taggal és évi 200 millió peseta tőkeforgalommal. Titkuk a résztulajdonosi minőségben, a kellemes munkaviszonyokban és igazságos osztozkodásban rejlik, melyek mind példa értékűek.

A másik kitűnő példa mely még szorosabban kötődik az egyházhoz, Adolf Kolping, egy pásztorcsalád gyermeke, akiből pap lett, a szolidaritás, szubszidiaritás és a közjó tételeit alapul véve létrehozott egy olyan mozgalmat, mely a 19. század közepén még ma is hatással van a jótékonysági életre és a katolikus szervezetekre a világ minden részén. 1849-ben Kolping Kölnben működött káptalanként és ez év május 6-án hét segítőjével megalapította a Kölni Segédek Egyletét s a következő év elején az egylet már 550 taggal büszkélkedhetett, a hálózat az évek során pedig csak terebélyesedett, a folyamat pedig mind a mai napig tart.

  1. Szubszidiaritás, mint európai alapelv

 

A szubszidiaritás, az egyházi dokumentumokban szereplő alapelv előbb a függőleges – központi és helyi szintek közötti – hatalomelosztás demokratikus princípiumává, majd Uniós alapelvvé vált. Bár a gyökerek közösek és nagy vonalakban meg is egyeznek, mégis jelentős különbségek észlelhetőek. Meglátásom szerint a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg az enciklikák leginkább a társadalmon belüli viszonyokra reflektálnak, és ha az állammal hozzák kapcsolatba, akkor a hátrányos helyzetűek megsegítése, a szociális kérdések válnak elsődlegessé, addig a jogban és a politikában, az egyes államok belső szerkezetére vonatkozik vagy az Európai Unió felépítésének rendszerére, hierarchiára, a jogosítványok és döntési jogkörök elosztására vonatkozóan nyújt elvi támpontot.

A következőkben az vizsgáljuk meg, hogy ebben a miliőben, mikor és milyen formában jelent meg, hogyan kristályosodott ki és milyen területen alkalmazható a szubszidiaritás elve. A különböző dokumentumok bemutatása során külön kell választani azokat, melyek jogforrásnak minősülnek és így nagyobb jelentőségük van azokhoz viszonyítva, melyek nem kötelező érvényűek.

  • Ralf Dahrendorf

A filozófus és filológus Ralf Dahrendorf, a politikai életnek is jelentős szereplője, a német Bundestag tagja, tevékenykedett külügyi államtitkárként is, majd Angliába való áttelepülése után a Lordok Házának lett a tagja, valamint az Európai Bizottságban is dolgozott. Neveltetése és iskolái a liberalizmus elkötelezett szószólójává alakították.

Dolgozatunk szempontjából azért szerepel kiemelt helyen, mert a Bizottságban eltöltött idő alatt ő használta először a szubszidiaritás kifejezést, német nyelven, az Európai Közösségek vonatkozásában 1971-ben, bár ez írásban nem jelent meg. „Nem minden szép Európában, csak azért mert európai. Egy európai Európa nagyon különböző, színes, többoldalú. Ez egy olyan Európa, ahol ezek a dolgok együtt vannak megoldva, melyek ilyen módon csak részlegesen vannak elintézve. Az átmenet az Első Európából a Másodikba megköveteli, hogy eltérjünk a megszokott harmonikus dogmáktól a hasznos funkcionalitás elvéhez. (Szubszidiaritás)”[4] (European University Institute)

  • A Tindemans Jelentés

Leonard Clemence Tindemans, Belgium miniszterelnöke volt 1974 és 1978 között, később Európa Parlamenti képviselő lett és ekként később, 1994 és 1995 között, a Tindemans-csoport vezetője.

Az 1974-es párizsi csúcstalálkozó idején már a kilencek Európájáról beszélhetünk, hiszen 1973-ban az alapító Franciaországhoz, Olaszországhoz, Németországhoz, Hollandiához, Belgiumhoz és Luxemburghoz csatlakozott Írország, Dánia és Nagy Britannia is. Ekkortól válnak rendszeressé az állam- és kormányfők közötti egyezetések és létrehozzák az Európai Tanácsot, mintegy keretet adva a találkozóknak. Ezek mellett kilátásba helyezték a további bővítést, és ennek érdekében felkérték Leo Tindemans belga miniszterelnököt, aki az integráció bővítésének és mélyítésének elkötelezett híve, hogy készítsen egy jelentést az integráció jövőjéről és magáról az „Európai Unió” értelmezéséről. Ennek értelmében jött létre a fent említett Tindemans-csoport.

Az elkészült Tindemans–jelentést 1975. december 29-én hozták nyilvánosságra, a lényegét tekintve szorgalmazza egy egységesebb Európa létrejöttét, természetesen több tagállammal, új és közös szakpolitikák kidolgozását és intézmények létrehozását, az Európai Bizottság hatáskörének szélesítését és hogy annak elnökét a tanács válassza a Parlament jóváhagyásával valamint azt, hogy a Parlament tagjait közvetlen módon szavazzák meg a polgárok. A Tindemans–jelentésben fogalmazódott meg először a „kétsebességes Európa” gondolata abból a célból, hogy a fejlettebb országokat ne húzzák vissza az elmaradottabbak, de akkor ezt az ötletet elvetették. Valamint egy, az emberekhez közelebb álló és integráltabb Európa létrejöttét célozták meg.

Ebben a jelentésben használják először hivatalos okiratban a szubszidiaritás elvét, leginkább a hatáskör megosztással kapcsolatosan, hiszen már akkor is szó volt egy alkotmánytervezetről, ami kizárólagos, párhuzamos és potenciális jogköröket írt volna elő az Unió számára és nem hagyott volna elég mozgásteret a tagállamoknak. A szubszidiaritás elvének égisze alatt pedig éppen azt akarták megakadályozni, hogy egy centralizált szuperállam alakuljon ki Európában.

 

  • A Helyi Önkormányzatok Európai Chartája

 

Kötelező erővel nem bíró dokumentumok szép számmal jelentek meg ebben az időszakban, amelyek tényként kezelték a szubszidiaritás elvének meglétét, így például 1977-ben a McDougall-jelentés, a Delors-jelentés 1989-ben, a Szociális Chartához kapcsolódó akcióprogram 3. cikkelye és az Európa Parlament Giscard-jelentése. Ebbe a sorba tartozik, de nem a közösen építkező, egységesülő Európa kiemelt fontosságú dokumentuma a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája.

A szubszidiaritás fogalmának politikai térnyerésében egyik igen fontos állomás volt a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája, melyet 1985. október 15-én fogadtak el Strasbourgban az Európa Tanács tagállamai. A Chartát aláíró államok garantálják saját területükön belül a szabad és demokratikus önkormányzást. A Charta szövege magában foglalja az önkormányzatok elvi kérdéseit, jogaikat és kötelezettségeiket, a szubszidiaritás elvének megfelelően.[5]

Az országok, néhány kivételtől eltekintve, a történelem során mindinkább arra törekedtek, hogy központosítsák az államhatalmat, mert ezt tartották az erős, tekintélyes állam biztosítékának. A polgárok nemzeti öntudatra való ébredésével, a civil szervezetek, az érdekvédelem megerősödésével ez a prioritás viszont át kell, hogy alakuljon. Az államok szilárdsága nem a központosított, keménykezű hatalomra kell, hogy épüljön, hanem a társadalom hűségére és lojalitására, a legitim hatalomgyakorlásra, ennek pedig egyik járható útja a szubszidiaritás elve alapján történő decentralizáció. Az államnak túl kell lépnie a félelmein, hogy meggyengül és elvész irányító szerepe, amennyiben bizonyos hatásköröket ki kell adnia a kezéből. Ez a folyamat persze nem egyszerű és fejlett társadalmat kíván. Mindezek valószínűleg, spanyolviasz effektusként hathatnak, de meglátásomban főleg a kelet-európai államokban ez igen jelentős probléma, még akkor is, ha a „kirakatban” igen tetszetős képet igyekeznek berendezni.

  • A Maastrichti szerződés

Bár az első olyan dokumentum, amely a szubszidiaritást illetően hivatalos jogforrásnak számít, az 1987-ben megjelent Egységes Európai Okmány, de mivel ott a környezetvédelemmel kapcsolatban használják, célszerűbbnek találom elsőként az Európai Unióról szóló szerződéseket elemezni. A hollandiai városban 1992. február 7-én Nagy Britannia, Portugália, Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Olaszország, Írország, Spanyolország, Görögország, Dánia, Németország képviselői aláírták azt a szerződést, mely fordulópontként jelölhető meg az 1949-ben megkezdődött tényleges együttműködés és a valódi közös Európa kialakítása között. Ez az okmány hozza létre a hármas pillér rendszerét (az Európai Közösségek, a közös kül- és biztonságpolitika valamint a bel- és igazságügyi együttműködés), mely tételesen nem szerepel ugyan a szerződésben, mégis ez a megnevezés vált általánosan elfogadottá és ismertté.

Politikai integrációról tulajdonképpen csak Maastricht után beszélhetünk, ez viszont maga után von egy sor megoldásra váró problémát. Ilyen az Unió és a tagállamok hatásköreinek szétválasztása is, melynek érdekében bevezették az Uniós alapfogalmak közzé a szubszidiaritás elvét, ami meghatározza, bár még elég nyers formában, hogy bizonyos kérdésekben csak akkor kell a Közösségnek döntenie, ha az adott problémakörben helyi szinten nem kielégítő a meghozott döntés.

Egy magyar szakértő (Navracsics Tibor) kétféle értelmezését adja a szubszidiaritásnak, nyilván az Unióval kapcsolatban, melyek közül az egyik azóta dominánssá vált, a másik viszont elsatnyult. (Navracsics 2006: 119) A Maastrichti Szerződésben pedig még mind a két megfogalmazás megjelenik: „E szerződés új szakaszt jelent az Európa népei közötti egyre szorosabb egység létrehozásának folyamatában, amelyben a döntéseket az állampolgárokhoz a lehető legközelebb eső szinten hozzák meg.” (Szerződés az Európai Unióról I. cím. A cikk.) „3b. cikk. A Közösség az e szerződésben ráruházott hatáskörök és a számára kijelölt célkitűzések keretén belül jár el. Azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, a szubszidiaritás elvének megfelelően a Közösség csak akkor és annyiban jár el, amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, és ezért a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt azok közösségi szinten jobban megvalósíthatók. A Közösség intézkedései nem léphetik túl az e szerződés célkitűzéseinek eléréséhez szükséges mértéket.”

A Maastrichti Szerződésben a szubszidiaritás tulajdonképpen még csak az Unió és a tagállamok közötti viszonyra vonatkozik, a tagállamokon vagy az Unió szerkezetén belüli esetleges alkalmazásáról nem szól, valamint fontos azt is megállapítani, hogy a fogalomhasználat nem pontos, ami nyilvánvalóan pontosítást igényelt a későbbiekben.

  • Az Amszterdami szerződés

 

  1. október 2-án írták alá az Unió alapszerződései között számon tartott Amszterdami Szerződést. Ezt bizonyos szinten már a Maastrichti Szerződés előirányozta, mivel egy merőben új rendszer működését nem lehet teljes tökéletességgel modellezni, és már akkor világos volt, hogy korrekcióra fog szorulni. A szerződés változásokat hozott kül- és belpolitikai téren egyaránt, a schengeni egyezmény bekerült az Uniós keretbe, ugyanakkor sok viszonylatban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, leginkább a Tanács és a Bizottság tekintetében.

A szubszidiaritás fogalmát viszont konkrétabban körbehatárolta a szerződéshez csatolt jegyzőkönyv és a dolgozat szempontjából ennek van igazán jelentősége. Maga a szerződés csupán ennyit tartalmaz: „Az Unió céljait e szerződés rendelkezéseinek megfelelően, az abban megállapított feltételek és ütemezés szerint, az Európai Közösségeket létrehozó szerződés 3b. cikkében megfogalmazott szubszidiaritás elvének tiszteletben tartásával kell megvalósítani.”

A jegyzőkönyv viszont jelentős előrelépésről tesz tanúbizonyságot, ha nem is leginkább a fogalom meghatározásának szintjén, de annak alkalmazhatóságában bizonyosan. Korlátozni igyekszik a Közösség jogalkotási jogát, olyan szempontból, hogy kötelező érvényű törvényt csak akkor hozzanak, ha az elengedhetetlen, minden más esetben az irányelveket kell előnyben részesíteni, mivel azok nem konkrét következményeket vonnak maguk után, hanem a tagállamoknak van mozgástere, hogy a saját igényeinek és lehetőségeinek megfelelően tudja az adott célt elérni:

„4. Valamennyi közösségi jogalkotásra irányuló javaslat esetén meg kell jelölni az alapjául szolgáló indokokat azzal a céllal, hogy igazolják összhangját a szubszidiaritás és az arányosság elveivel, az annak megállapításához vezető okokat, hogy egy közösségi cél közösségi szinten jobban megvalósítható, minőségi vagy – ahol csak lehetséges – mennyiségi mutatókkal kell alátámasztani.

  1. Egy közösségi intézkedés akkor igazolt, ha megfelel a szubszidiaritás elvében foglalt mindkét szempontnak: a tervezett intézkedés céljait a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani nemzeti alkotmányos rendszerük keretén belül; ezért azok közösségi szinten jobban megvalósíthatók.

Annak vizsgálatakor, hogy a fent említett feltétel teljesül-e, a következő szempontokat kell irányadónak tekinteni:

  • a vizsgált kérdésnek olyan több államot érintő vonatkozásai vannak, amelyeket tagállami intézkedéssel nem lehet kielégítően szabályozni;
  • a tagállamok önálló intézkedései, illetve a közösségi intézkedés hiánya ellentétbe kerülne a Szerződés követelményeivel (mint például annak szükségessége, hogy a verseny torzulásait korrigálják vagy a rejtett kereskedelmi korlátozásokat kiküszöböljék, vagy a gazdasági és társadalmi kohéziót erősítsék), vagy egyéb módon jelentősen károsítaná a tagállamok érdekeit;
  • a közösségi szintű intézkedés nagyságrendje vagy hatásai miatt a tagállamok szintjén végrehajtott intézkedéshez képest nyilvánvaló előnyöket jelentene.
  1. A közösségi intézkedésnek azt a lehető legegyszerűbb formáját kell kiválasztani, amely még lehetővé teszi az intézkedés céljának kielégítő megvalósítását és az eredményes végrehajtást. A Közösség csak a szükséges mértékben alkot jogszabályt. Azonos feltételek mellett az irányelveket a rendeletekkel szemben, illetőleg a keretirányelveket a részletes intézkedésekkel szemben előnyben kell részesíteni. A Szerződés 189. cikke szerinti irányelvek, miközben az elérendő célt illetően minden címzett tagállamra kötelezőek, a nemzeti hatóságokra hagyják a forma és az eszközök megválasztását.
  2. Ami közösségi fellépés természetét és terjedelmét illeti, a közösségi intézkedéseknek a lehető legnagyobb teret kell hagyniuk a nemzeti döntés számára úgy, hogy az még megfeleljen az intézkedés célja megvalósulásának és a Szerződés követelményeinek. A közösségi jog sérelme nélkül ügyelni kell arra, hogy a bevett nemzeti szabályozást, valamint a tagállamok jogrendjének szervezetét és működését tiszteletben tartsák. Amennyiben az megfelelő, és amennyire a szabályszerű végrehajtáshoz szükséges, a közösségi intézkedéseknek különféle lehetőségeket kell nyújtaniuk a tagállamok számára az intézkedések céljainak megvalósítására.”

Az Amszterdami Szerződés jegyzőkönyvéhez csatoltak egy nyilatkozatot is, ami igen fontos a szubszidiaritás bizonyos harmadik típusa értelmében. Az Európai Unió országai, természetszerűleg nagyon különbözőek, mind fejlettségi szintben, mint szerkezetükben, ennek megfelelően vannak szövetségi államok és autonóm területtel rendelkező országok is, ezek pedig nem csupán az Unió és a tagállamok közötti szubszidiaritást tartják elengedhetetlennek, hanem államszervezési elvként is, ilyen állam Németország, Ausztria és Belgium. Az országok többsége viszont azon a véleményen volt, hogy a szerződésben rögzített elv csakis az Unió és a tagállamok közötti viszonyokra érvényes, mivel a helyi közigazgatás, az egyes országok belügyéhez tartozik, ebbe viszont nincs kötelező érvényű beleszólási joga az EU-nak.

A szerződések sorában a következő a Nizzai Szerződés, ez a szubszidiaritás szempontjából, nem hozott jelentős változást, ezért nem érdemes külön tárgyalni.

  • A Lisszaboni szerződés

Teljes címén a Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról, amelyet Lisszabonban, 2007. december 13-án írtak alá. Ennek fő célkitűzése, hogy az Amsterdamban és Nizzában megkezdett folyamatokat lezárja, tehát hatékonyabbá és egységesebbé kovácsolja az Európai Uniót. Fajsúlyosabb eredményei közé tartozik a Parlament szerepének növelése a döntéshozatalban, a minősített többségi szavazások számának növelése az EU Tanácsban, a pillér rendszer megszüntetése, új tisztségek létrehozás (például az Európai Tanács elnöke).

Az egyik lényeges változás, és ezt a Lisszaboni Szerződés a Jegyzőkönyv a szubszidiaritás és arányosság elvének alkalmazásáról (függ. 1.) című egységben fejti ki, ami azt jelenti, hogy míg korábban a szubszidiaritás elvének érvényesítése leginkább a Bizottság hatáskörébe tartozott, 2007 után minden intézménynek kötelessége ez, és ebben kiemelt helyen szerepelnek a nemzeti parlamentek. A Bizottságnak kötelező módon minden jogalkotási javaslatot el kell küldenie a Tanácson és a Parlamenten kívül a nemzeti parlamenteknek is, hogy ellenőrizni lehessen a szubszidiaritás elvének érvényesülését és a fellebbezési lehetőség is biztosított, meghatározott keretek és szabályozások szerint és az ez utáni egyeztetések addig kell, hogy folyjanak, amíg nem érvényesül az elv kielégítő módon, ha az egyeztetés nem sikerül, akkor a tervezetet elvetik és nem tárgyalható újból.

A Lisszaboni Szerződés 8. cikke megerősíti az Amsterdami Szerződés jegyzőkönyvének 13. pontjában lefektetett joghatóságot, miszerint az Európai Bíróságnak jogában áll eljárni a szubszidiaritás elvének megsértése esetén, ezt az eljárást a tagállamok és bizonyos tárgykörökben a Régiók Bizottsága kezdeményezésére lehet elindítani.

A Bizottság köteles évi jelentés megtételére az Európai Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak és tagállamok parlamentjeinek, valamint továbbítani kell a Régiók Bizottságának és a Gazdasági és Szociális Bizottságnak is, a hatáskör-joggyakorlás elveinek alkalmazásáról (EU-Szerződés, 5. cikkének alapján).

  1. Egy harmadik típusú szubszidiaritás

 

Az egyházi és az Európai Uniós vonatkozásokon kívül meg kell említeni még egy aspektusát a szubszidiaritásnak, ami legalább olyan jelentőséggel bír, mint az előzőek és dolgozatom gyakorlati részét is ez fogja képezni. Ez az elv nem csupán az államok közötti hatáskörök leosztásában és megosztásában játszik szerepet, hanem az egyes államokon belül is, hiszen ezen szempont alapján besorolható a modern értelemben vett államszervezési alapelvek közé, mint amilyen a demokrácia, a hatalommegosztás vagy akár a jogállamiság fogalma sőt, ezen a területen maga az elv ha nem is tételesen, de hamarabb megfogalmazódott. Államszervezési elvként abban játszik szerepet, hogy a közhatalom gyakorlásában a különböző szintek közötti egyensúlyt biztosítson.

 Mindenek előtt tisztáznunk kell a szubszidiaritás, a decentralizáció és a dekoncentráció fogalmai közötti különbséget, hiszen igen sokszor kerülnek összefüggésbe, a jogalkotás, a közigazgatás vagy akár az államszervezés területén, természetesen nem véletlenül, mégsem szabad összetévesztenünk őket, annál is inkább mert a későbbiekben külön-külön is lesz szó róluk. A decentralizáció leginkább a közigazgatásban használt elv, melynek célja, hogy a központi szervek döntési jogkörét alacsonyabb szinteken lévő intézményekkel megosszák, a hatékonyabb eljárási ügyintézés érdekében a helyismeretet feltételező döntések esetében. A legalapvetőbb különbség a decentralizáció és a szubszidiaritás között, hogy míg az utóbbi szinte kötelező módon a legalacsonyabb szintre igyekszik helyezni a különböző kérdések megoldását, addig a decentralizáció, csak alacsonyabb szintre, de az nem feltétlenül kell a legalsóbb legyen. (Finta 2010)

„A szubszidiaritás röviden a közjó megvalósításánál egy irányító elv, mely az annak eléréséhez szükséges hatalmat szabályozza. Védelmet nyújt a szabad kezdeményezésnek a társadalomban, védelmezi a kicsinyek jogait a társadalmi életben és az alulról felfelé épülő társadalom kiépítését.”[6] A politika világában ez azt jelenti, hogy a külön legitimációval rendelkező közigazgatási szintek között léteznie kell feladat- és felelősség-megosztásnak, a szubszidiaritás pedig segít végiggondolni ezeket. Mivel a közigazgatás általában központi szintről helyez alacsonyabb szintre jogosítványokat, ugyanakkor a helyhatóságok a szubszidiaritás jegyében kérik számon a racionális feladat- és felelősség-megosztást, ezért kialakulhat az a látszat, hogy a szubszidiaritás lentről kiindulva hatja át a döntéshozatalt. A dekoncentráció a központi szervek kihelyezett egységeit jelenti, ilyenek például a tanfelügyelőségek, melyek hatásköre egy-egy adott megyében érvényesül, de közvetlenül a Tanügyi Minisztériumhoz tartoznak.

Chantal Millon–Delsol a jeles kortárs filozófus behatatóan fogalakozott a szubszidiaritással és azt társadalmi szervező elvként kezeli, annak modernkori csíráit Franciaországban és Németországban találta meg, még jobban szűkítve a kört Tocqueville és Hegel filozófiájában. (Millon–Delsol 1997: 83-114) A szerző szerint a két filozófus, bár különböző utakon és más-más politikai környezetből kiindulva, de ugyanarra a következtetésre jutottak. A 19. század első felének Franciaországában a legnagyobb problémát egy túlzottan centralizált, erősen tekintélyelvű rendszer jelentette, ez az uralkodó részéről, a legkönnyebb megoldás, mivel egyszerűbb erővel uralkodni, mint egy igen érzékeny egyensúlyt fenntartani, és ami a népet inkompetensnek tartja a saját szervezeteinek az egészséges megszervezésére. Tocqueville kiindulópontja, csakúgy, mint példaképének, Montesquieu-nek a zsarnoki hatalom valódi természetének a meghatározása és ennek a tárgyalása közben világlanak ki a társadalom és az egyén kapcsolatának sajátosságai, a magán kezdeményezések fontossága és a kormányzás határainak megszabása, ezek közös elvi alapja, pedig a szubszidiaritás elvéhez vezetnek, de ez a fogalom még nem szerepel Tocqueville írásaiban.

Hegel környezete éppen a fent vázolt példának az ellenkezőjét mutatja, hiszen a korabeli Németország egységesen nem létezett, ez egyféle anarchiát jelentett, ami a szabadság ígéretével jár együtt, de annak a tényleges megvalósulása a legkisebb mértékben sem függ össze az anarchia természetével. Chantal Millon–Delsol szerint Hegel a liberalizmus és a közjó összehangolására törekedve felvázolta a szubszidiárius ország mintaképét, de a fogalom szerepeltetése nélkül, ami úgy biztosítja a kellő szabadságot, hogy nem veszélyezteti a közösség érdekét és a cél pedig ez volna.

A szubszidiaritás egy államon belüli alkalmazása is Németországban körvonalazódott először a II. világháború után, amikor valójában a semmiből kellett újjá építeni egy államot, amely helyzet pedig nem igazán kedvez a szubszidiaritás elvének, mivel az igazán működőképessé egy jól szervezett társadalomban tud válni. Németország példája mégis nagyon fontos, mivel ez indította el a szubszidiaritás elvét Európa politikai életének a fejlődésében. A szubszidiaritás volt az az elv, amely kompromisszumként jelentkezhetett a különböző politikai irányzatok között, így összekapcsolva a liberálisokat és a szocialistákat. Problémát az jelentett, hogy mivel szinte kizárólagosan erre az elvre igyekeztek támaszkodtak, egyféle „mágikus” erejű kifejezéssé vált, és mindennek a megoldását ettől az elvtől várták, ez pedig maga után von egy sor kérdést. Voltak, akik bírálták, mert nem elég konkrét viszont mára már bizonyossá vált, hogy valójában éppen ebben rejlik heurisztikus ereje, hogy van annyira rugalmas, hogy alkalmazását az egyes helyzetek kívánalmaihoz lehessen idomítani. Ezt bizonyítja, hogy a szubszidiaritás államon belüli alkalmazásának több szektora lehetséges az egyik, amely például a mai Németország esetében kiválóan jelentkezik, a központi hatalom decentralizációja, az államhatalom és civilszféra közötti megosztott jogkörök, ez bár adott esetben megnövelheti a bürokratikus apparátust, mégis megkönnyíti és felgyorsítja a döntéshozatalt és a problémák igazságosabb megoldását teszi lehetővé.

„Kulcsfontosságú szerepe van a szubszidiaritás elvének, mert ennek segítségével dinamikusan és a problémák sajátosságait messzemenően figyelembe véve megoldható a hatásköri hierarchiák kompetenciák szerinti szétválasztása és decentralizálása. A szubszidiaritás princípiuma dekonstrukciós rendezőelv, mely a centralizált igazgatási rendszereket lebonthatóvá teszi. A vertikálisan szervezett kompetenciákat úgy osztja le horizontálisakká, hogy közben megőrzi a rendszer integráltsági fokát.” (Kolumbán 2001.)

Németországban, 1968-ban, Josef Isensee hívta fel a figyelmet a szubszidiaritás elvére, a Szubszidiaritás elve és alkotmányjog című munkájában és bár a Szövetségi Alkotmányban tételesen nem szerepel, mégis kiérződik annak több cikkelyéből, így a 2, 6, 9, 28, 70, 72, 85 cikkelyekben. (Issense 1968., Finta, 2010.) Jelentőségét az is mutatja, hogy a német politikusok a szubszidiaritást Európa Magna Chartájának nevezik, hiszen Angliában ezzel a dokumentummal kerültek be a területi döntéshozó szervek a közösségi döntéshozás vérkeringésébe. (Pálné Kovács 1999: 31)

Természetesen nem szükséges egy föderális államszervezet ahhoz, hogy az elv alkalmazható legyen, ehhez elég alapul venni a Romániában zajló, egyre erősödő decentralizációs és napjainkban politikai vita tárgyát képező regionalizációs folyamatokat, melyekről bővebben még lesz szó. Idevágó példaként említhető Magyarország is, amelynek hatályos alkotmányában tételesen nem szerepel az elv, de például A helyi önkormányzatok című IX. fejezetében több olyan előírással is találkozunk, amely ezen elv szellemiségének megfelel. („Az Alkotmány alapjogként állapítja meg a község, városon, főváros és kerületi, valamint a megye választópolgárainak közösségét megillető helyi önkormányzathoz való jogot, amely az őket érintő helyi közügyek önálló, demokratikus intézését, valamint a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlását teszi lehetővé.” (Ádám 2010: 45-46)

Az elv gyakorlati alkalmazása nem egészen sikeres, hiszen Magyarország túlburjánzott önkormányzati berendezkedéssel rendelkezik, a bürokráciát is felduzzasztja, és nem hatékony a működése, ezek a feladatok még megoldásra várnak, a működési zavarokat elemezni kell és egy egészségesen működő szerkezetet szükséges létrehozni. Egy ilyen észrevétel alapján is látszik, hogy a gyakorlati alkalmazása a szubszidiaritásnak mennyivel problematikusabb, mint az elv beágyazása a jogalkotásba. Ha a polgárokat a hatalom szervesen bevonja az államszervezet működésébe, akkor a társadalom idővel, felelőssebbé válik, tudatosabb állampolgárok lesznek, és ez vezet egy fejlett politikai kultúra kialakulásához, ami nagy előnyt biztosít és csak ebben az esetben beszélhetünk közösségi szellemű önkormányzásról. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a polgár sorsának alakulását illetően a felelősséget nem tudja áthárítani a közösség vezetőire, hanem tevőleges alakítója életének.

A másik nagyon fontos aspektust a kisebbségi kérdések jelentik, az autonómiák léte és mibenléte. Ezen a területen szintén nagyon célszerű elvnek bizonyult a szubszidiaritás. A kisebbségi kérdés létezik, megoldásra vár és mind az adott kisebbség, mind az állam számára létfontosságú. Ilyen állam Románia is, ahol erős a centrális hatalom hagyománya, és bizonyos szempontból a kívánt nemzetállamiság tudata, ami azt eredményezi, hogy egyféle fóbia alakul ki a többségi nemzetben, kisebbségi önrendelkezés hallatán, mert veszélyeztetve érzi saját magát, ez a jelenség természetesen nem azonos intenzitással jelentkezik mindenütt. Egyértelműen léteznek olyan államok is, ahol belátják, hogy az állam csak megerősödik, ha a polgárai elégedettek és a kisebbségek pedig akkor válnak elégedett közösségekké, ha jogaik biztosítva vannak, és saját maguk hozhatják meg a rájuk vonatkozó döntéseket.

Ilyen szempontból Szerbia követendő példát állított Európa elé a kisebbségi tanácsok, például a Magyar Nemzeti Tanács felállításával, mely a kulturális autonómiáért felelős. Nagyon fontos aspektus, hogy ez a testület a javaslattételi és véleményezési jogkörökön kívül, döntéshozatali jogkörrel is rendelkezik főként az oktatás, művelődés és a tájékoztatás területein, ami lehetővé teszi működésének valódi hasznosságát és nem engedi, csupán hogy afféle sóhivatallá váljon.

 

  • Szubszidiaritás a romániai közigazgatás rendszerében – úton a decentralizáció felé

A dolgozatomban mindezidáig a szubszidiaritás elvének sokféleségéről és számos területen való alkalmazásáról esett szó, leginkább elméleti szinten. Ez a fejezet arra szolgál, hogy beleláthassunk abba, hogy egy igen fontos elv alkalmazása megfelelő törvényi eszközöket igényel és hogy létfontosságú a jól átgondolt, hosszú távú, szisztematikusan felépített stratégia, ahhoz, hogy ne üres csatakiáltás legyen a szubszidiaritás. Jelenlegi politikai helyzetben nyilvánvalóan kihagyhatatlan az Európai Unió szerepe és elvárásainak figyelembe vétele is, mivel az Unióhoz való felzárkózás folyamata alapvető változásokat kell, hogy előidézzen Románia politikai rendszerében.

A szubszidiaritás sok fejtörést okoz a román politikai elit számára, hiszen a meglévő, erősen centralizált rendszert kell lebontani és elemeiből úgy összerakni, hogy a viszonyok ne csak egy adott vertikális tengelyen legyenek működőképesek, hanem a horizontális elosztás is jelentős szerephez juthasson. Ennek a célnak az elérése érdekében a Közigazgatási- és Belügyminisztérium 2010. április 13-án egy decentralizációs szakbizottságot hozott létre (Comitetul Tehnic Interministerial pentru Descentralizare), amelyben az érintett minisztériumok és a helyi közigazgatási szervek képviselői kaptak helyet. Célkitűzésük a helyi hatóságok önállóságának a növelése különböző döntési jogkörök átruházásával, a központosított finanszírozást leosszák, és hogy a jelenlegi költségeket csökkentsék. A kiemelt területek: az oktatás, a sport, az egészségügy (a kórházat és egyéb egészségügyi központok áthelyezése helyi vagy megyei vezetés alá), a mezőgazdaság és a kultúra (a Kultuszminisztérium alá tartozó egyes kulturális intézmények és állami kézben lévő mozik áthelyezése helyi szintre). A szakbizottság egy memorandumot dolgozott ki (Memorandumul: Asumarea de către Guvern a calendarului de activități privind derularea procesului de descentralizare), amelyet 2010. április 28-án elfogadtak. Ez a tervezet nagy vonalakban meghatározza az elérendő célokat és valójában keretet biztosít a folyamat fejlődésének.

Fontosnak tartom Románia Alkotmányából kiindulva végig elemezni a helyi közigazgatásra vonatkozó törvényeket, és példaként néhány speciális esetet szeretnék felvázolni, így az egészségügy decentralizációja kapcsán az elmúlt évek történéseit a Szatmár megyei kórházak esetében és néhány érdekes és disszonáns kérdést a tanügyre, valamint az egyes kulturális intézményekre (színház, filharmónia) vonatkozóan.

Hipotézisem az, hogy a szubszidiaritás elve nem jut érvényre automatikusan, ehhez konkrét kérdésekre is kiterjedő és jól átgondolt szabályozás szükséges.

A fejezet kiindulópontja tehát az Alkotmány szövege[7], mely a rendszerváltozás után 1991-ben született meg a Romániában, és 2003-ban módosították. Az alkotmány III. címének, V. fejezetében, a 120-123 cikkelyekben ír a helyi közigazgatási, tételesen a polgármester és a helyi tanács intézményéről, ezek révén valósul meg a decentralizáció és a helyi közigazgatási autonómia. A köztes közigazgatási szintre utalva az alkotmány megemlíti a megyei tanácsot és a prefektusi intézményt. A megyei tanács feladata, hogy összehangolja a helyi tanácsok munkáját, és hogy megyei érdekű kérdésekben eljárjon. A prefektusi intézmény dekoncentrált szerv, tehát a kormány kihelyezett területi képviselete, és feladata, hogy felügyelje és koordinálja a helyi dekoncentrált intézményeket valamint kapcsolatot tartson ezek és a központi szervek között. Törvény szerint nincs alárendelt viszony az itt felsorolt tisztségek között. Az alkotmány szövegében nem jelenik meg a szubszidiaritás elve, de nincsenek az alaptörvény szövegében olyan megfogalmazások, amelyek akadályoznák, gátolnák az elv megvalósulását. Ugyanakkor a prefektusi intézmény, még ha van is szerepe a dekoncentrált szervek koordinálásában, valójában egy jogilag beépített kiskapu lehet a kormány számára, hogy a helyi ügyek menetébe, a megye vagy bármilyen település életébe beleszólhasson, hiszen a prefektusnak joga van bármilyen ügy miatt a Közigazgatási Bírósághoz fordulni, miáltal az adott intézkedés, közigazgatási aktus automatikusan felfüggesztődik.

Hasonló a helyzet a 2001-ben életbe lépett közigazgatási törvénnyel[8] is, tételesen es sem tartalmazza a szubszidiaritás elvét, a helyi autonómia és a decentralizáció igényét viszont igen. A törvény kimondja, hogy a helyi önkormányzatok a decentralizáció, a helyi autonómia és dekoncentrált közhatóságok elvének megfelelően szerveződnek meg, és ez nem károsíthatja az állam nemzeti, egységes és oszthatatlan természetét, amit az Alkotmány biztosít, így az autonómia csak az adminisztratív tevékenységre és költségvetésre vonatkozhat. Fontos a 9. cikkely 2. bekezdésében szereplő kitétel, miszerint azok az anyagi források, melyek fölött a helyi önkormányzatok rendelkeznek, összhangban kell, hogy legyenek a törvény által előirt hatáskörökkel. Ezt a cikkelyt azért fontos kiemelni, mert alapvető probléma a decentralizációs folyamatban, hogy a központi kormányzat leoszt hatásköröket, de ennek nem mindig örülnek a helyi vezetők, mert többlet anyagi forrást már nem biztosítanak a hatáskör mellé, így ez igen érzékeny kérdés, hogy hol helyezkedik el az, az egyensúlyi pont, ahol a leosztott hatáskörök még hatékonyan tudnak működni és nem jelentenek terhet az adott közösség vezetőségére nézve. Erre jó példa az árvaházak esete, melyek átkerültek megyei hatáskörbe, viszont a megyei tanácsok költségvetését ennek megfelelően nem bővítették.

Hasonlóan érdekes kérdés a színházak és a filharmóniák hovatartozása is. Ezek megyei hatósugarú intézmények, ezért a megye érdekeltségi körébe kellene hogy tarozzanak, mivel a helyi közigazgatási törvényben, a helyi tanácsok hatásköréréről szóló 36. cikkelyében is helyi érdekeltségű intézmények és szervezetek támogatásának kötelezettségéről ír. Szatmár megye esetében – és még sok más esetben – viszont a megyeközpont, vagyis Szatmárnémeti önkormányzatához tartoznak ezek az intézmények. Ez elég sok problémát okoz, például a színházépület felújításának szükségessége esetén. Az épület felújítás nagyberuházás és igazából senki sem tartja sajátjának ezt az ügyét, mert az a kitétel a városra és a megyére vonatkozóan is szerepel a törvényben, hogy mindkettő felelős a saját területén található épített örökség karbantartásáért. Az ilyen helyzetekre mondják, hogy ami két szervhez tartozik, akkor igazából sehova sem. Hasonló, de valamivel világosabb és rendezettebb a helyzet a iskolák vonatkozásában. Az iskolák fenntartása vegyes rendszerű melyek szintén helyi érdekeltségűek, aminek a szakmai része a tanfelügyelőség hatáskörébe tartozik, így csak az épület fenntartása kérdéses. A megoldás az lehetne, ha a törvény határozná meg, hogy mi tartozik a megyei és mi a város hatáskörébe, mert ennek hiányában, hogy példánknál maradjunk a szatmárnémeti színház épülete lassan életveszélyessé fog válni.

A törvény egyik pozitívuma viszont, hogy lehetővé teszi a különböző települések, megyék közötti társulást, akár határokon átívelő esetekben is, ez pedig igen hasznos az Európai Uniós projektek szempontjából, mivel azok a források nem a kis településeknek lettek előkészítve, hanem nagyobb egységek számára. Ez az egyik ok, ami miatt jelenleg sok szó esik a regionalizáció kérdéséről.

A továbbiakban vizsgáljuk meg a 2006-ban közzétett decentralizációról szóló törvényt,[9] mely már tartalmazza a szubszidiaritás fogalmát, mint a decentralizáció folyamatának egyik alapelvét, az alapelveken kívül meghatározza, a folyamat szakaszait és szabályait is. A törvény szövege, bár igyekszik biztosítékot adni több irányból is a megfelelő források kiutalására a leosztott hatáskörök mellé, mégis túl általános fogalmakat használ, így például a szükséges, megillető, egyes, ez az eljárás pedig akkor megengedett, ha a törvényt igen pontosan meghatározott folyamat követi. A törvény a hatáskörök átruházását illetően kitér még egy igen fontos aspektusra, mégpedig arra, hogy az önkormányzatokat két kategóriába kell sorolni, az egyik, amelyik rendelkezik az új kompetenciák ellátásához szükséges erőforrásokkal és a másik kategóriába tartoznak azok, amelyek ezzel nem rendelkeznek, és amíg ezeket nem zárkóznak fel, addig nem lehet az új hatásköröket átruházni.

Az egészségügy decentralizálására érdekében 2010-ben a kormány egy sürgősségi kormányrendeletet adott ki, melynek értelmében a korházakat áthelyezik a megyék hatáskörébe, ez alól kivételt képeznek az oktató-kutató intézmények, melyek megmaradnak a szakminisztérium vezetése alatt. (OUG 48/2010) Ez a rendelet is biztosítja a társulás lehetőségét a különböző intézményeknek maghatározott célok érdekében és szó esik a költségvetések megfelelő kipótlásáról is az állami költségvetésből, az Egészségügyi Minisztériumon keresztül. Ami érdekes elem a törvényben, hogy a megyék nem veszik át autonmatikusan a kórházak adminisztrálását, hanem ez a prefektus vagy a megyei tanács kezdeményezésére történik meg, kormányrendelet által. Szatmár megyében ezt kezdeményezték, és ami történt, megmutatja a rendszer erősségeit és gyengeségeit. A sürgősségi kormányrendelet megszületése után Szatmár Megyei Tanács átvette egészségügyi intézményeinek koordinációját. A megyében négy településen vannak kórház (Szatmárnémeti, a megyeközpont, Nagykároly, Tasnád és Avasújváros). A pozitív példa abban áll, hogy miután a megye átvette a kórházak felügyeletének jogát, a városi kórházakat továbbadta a helyi önkormányzatoknak, ezt szintén a törvény teszi lehetővé, mindkét fél beleegyezése mellett, így a Szatmár Megyei Kórház maradt, annak több fiókintézményével a megye hatáskörében.[10] (OUG 48/2010) Ez a megoldás azért jó, mert így az anyagi terhek megoszlanak a megye és a városi önkormányzatok között, de ebben rejlik a gyengesége is, mert ehhez városi szinten megfelelő emberek, vezetők szükségesek, akik elég talpraesettek és bátrak, hogy egy ilyen döntést felvállaljanak. Szatmár megye esetében ez sikeresnek mondható és Szatmárnémeti város akkori polgármestere meg is jegyezte, hogy helyesen döntöttek, mikor átvették a kórházak irányítását.[11]

 

Következtetés

Jelen dolgozat a teljességre törekedett a szubszidiaritás fogalmának bemutatásában, éspedig bemutatja a történelmi fejlődést és jelentésváltozásokat, az elv elméleti sajátosságait és a gyakorlati alkalmazás lehetőségeit és ennek nehézségeit feltárja, ehhez figyelembe véve több szempontot.

Ami a dolgozat gyakorlati részét illeti, az alapgondolatom az volt, mint a politika területén a szubszidiaritás elvét illetően sem érvényesülnek az elvek automatikusan. Egyrészt a szubszidiaritás elve – mint általában a demokrácia feltételrendszere – bonyolultabbá teszi a közigazgatási folyamatokat, több tényezővel kell számolni, több szinten egyeztetni. Ez a bonyolultság és a bürokrácia ragaszkodása a megszokotthoz, a rutinhoz, kiemelten fontossá teszik a pontos, konkrét, részteles, átgondolt szabályozást. A megvizsgált példák azt mutatják, hogy ez a feltevés igazolódni látszik, hiszen esetenként úgy tűnik, hogy a szubszidiaritás beágyazása a jogrendszerbe mintha kényszerből történne, illetve külső késztetésre történnének lépések. Azt lehet feltételezni, hogy csupán eleget kívánnak tenni az Uniós elvárásoknak, ugyanakkor a politikai elit egészének nem meggyőződése, hogy ez egy hasznos és funkcionális elv. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint éppen az elv alkalmazhatóságának a hiánya, pontosabban az erre vonatkozó konkrét, „kiskapumentes” szabályozások.

Ez a disszonáns helyzet abból is adódhat, hogy bár az elv maga, igen egyszerű, mégsem maradhat csupán a „szobatudósok” gyakorlati alkalmazást mellőző elméleti síkon, mert így teljesen hatástalanná válik. Fontos, hogy a jogalkotók, a jogalkalmazók és maga a társadalom egésze is tudatában legyen annak, hogy mit jelent ez az elv, mire és hogyan használható, ehhez pedig jól megfogalmazott törvény, pontos alkalmazási keretek, lehetőségek és feltételek szükségesek.  Az együttműködés a különböző hatalmi szintek között, hogy legalább nagyvonalakban kiküszöbölhetővé váljon az, hogy az elv működőképessége az egyéni akarattól és rátermettségtől függjön, bár ezek mindenkor meghatározó tényezők, de egy jogszabály mégsem hagyatkozhat ezekre. A szubszidiaritás tulajdonképpen eszközzé válhat annak a nagyon érzékeny egyensúlynak a megteremtésében, ami a kompetenciák elosztását illeti úgy, hogy az érdekek ne sérüljenek, hogy hatékony és ésszerű legyen a munkavégzés.

Dolgozatom mindenik fejezete külön-külön bővíthető és mélyíthető, viszont szükséges a betekintés mindenik részletbe ahhoz, hogy egy egységes képet kaphassunk a tárgyalt fogalomról, éppen a fent említett eszközjelleg miatt, mert gondolkodásra kell, hogy ösztönözzön, arra, hogy valódi válaszok születhessenek egy olyan társadalom számára, ahol a méltányos hatalomelosztás természetes dolog, ahol nem kell megannyi törvénnyel biztosítani az eleve létezőt. Erre azért is szükség van, mert a szubszidiaritás az állampolgári részvétel egyik elvi forrása, ami manapság egyre fontosabbá kell, hogy váljon.

Úgy vélem, hogy nem lehet elég sokszor hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a politikai kultúra, hogy az intézményrendszerhez való viszonyulás megváltozzon. Szükség van az emberek ismereteinek bővítésére, bár egyes esetekben, ezek megteremtéséről kell beszélnünk, a jogi és politikai viszonyokat ismeretéről, mert a politikai tudatosság természetes megléte az egyik elengedhetetlen kirakós darab, ami a modern jóléti és stabil államhoz vezet, ami a pillanatnyi önös érdekeket félretéve, egy hosszú távú stratégián keresztül, egy magasabb rendű jó megteremtésében játszik szerepet.

A szubszidiaritásnak, mint társadalomfilozófiai alapelvnek a bemutatása, az informáláson és megismerésen túl erkölcsi felismeréssel és tanulsággal is együtt kell járnia. Reálisan kell látnunk saját korunkat és azt, hogy valóban fellazult az értékrendszer, a jó és rossz között olykor nehéz dönteni, és bár ezt tekinthetik igen sarkított állításnak, s szubszidiaritás princípiumának legbelső értelme, hogy karöltve a szolidaritással segít a belátásban, a határok arányos és megfelelő kijelölésében.

Felhasznált irodalom

 

Szakmunkák

 

Ádám Antal

2010 A szubszidiaritás értelmezésének lehetőségeiről. In: Hajdú Zoltán (szerk.): Szubszidiaritás és regionalitás – Az egyház és az államszervezetben.  Pécs, Sümegi Nyomdaipari, Kereskedelmi és Szolgáltaló Kft.

Duculescu, Victor

2007 Subsidiaritatea – ”Ultimul refugiu” al principiului suveranității? In: Revista română de drept comunitar. Nr.3.

Finta István

2010 A szubszidiaritás elve az Európai Unió dokumentumaiban. In: Hajdú Zoltán (szerk.): Szubszidiaritás és regionalitás – Az egyház és az államszervezetben.  Pécs, Sümegi Nyomdaipari, Kereskedelmi és Szolgáltató Kft.

Issense, Josef

1968 Subsidiaritätsprinzip und Verfassungsrecht. Berlin

Millon–Delsol, Chantal

1997 Statul subsidiar. Ingerința și neingerința statului: principiul subsidiarității în  fundamentele istoriei europene.  Cluj Napoca, Ed. Efes

Navracsics Tibor

2006 A szubszidiaritás és a nemzeti érdek. In: Szubszidiaritás és szuverenitás az Európai Unióban. Frivaldszky János (szerk.), OCIPE Magyarország – Faludi Ferenc Akadémia

Paczolay Péter

2006 Szuverenitás és szubszidiaritás az Európai Unió és annak tagállamai között, In: Szubszidiaritás és szuverenitás az Európai Unióban. Frivaldszky János (szerk.), OCIPE Magyarország – Faludi Ferenc Akadémia

Predesu, Bianca Maria Carmen

2009 Subsidiaritate – principiu sau instrument?  In: Pandactele române: repertoriu trimestial de jurisprudență, dotrină și legislație. Nr.6.

 

Hivatalos dokumentumok, jogszabályok

 

Amsterdami Szerződés http://eur-lex.europa.eu/hu/treaties/dat/11997D/word/11997D.doc

Centesimus annus http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=86

Constituția României http://www.cdep.ro/pls/dic/site.page?id=339

Lege nr. 215 din aprilie 2001 a adminisrației publice locale – http://www.cdep.ro/pls/legis/legis_pck.htp_act_text?idt=27123

Legea 195 din 22 mai 2006 (Legea 195/2006) http://www.legestart.ro/Lege-nr-195-din-2006-(MTkzODk2).htm

Liasszaboni szerződés jegyzőkönyve http://eur-lex.europa.eu/hu/treaties/dat/12007L/htm/C2007306HU.01015001.htm (2010-11-15)

OUG 48/2010 pentru modificarea si completarea unor acte normative din domeniul sanatatii in vederea descentralizarii. Ordonanta de Urgenta 48/2010 http://www.dreptonline.ro/legislatie/oug_48_2010_modificare_acte_normative_domeniul_sanatatii_vederea_descentralizarii.php

Quadragesimo Anno http://lexikon.katolikus.hu/Q/Quadragesimo%20anno.html (2010-10 20)

Ralf Dahrendorf szövege http://www.eui.eu/RSCAS/WP-Texts/01_24.pdf (2010-11-09)

Rerum Novarum http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=125 (2010-10 20)

Szerződés az Európai Unióról http://eur-lex.europa.eu/hu/treaties/index.htm

 

Összefoglaló és általános munkák

 

Az igazság és béke pápai tanácsa 2007 Az egyház társadalmi tanításának Kompentium. Szent István kézikönyvek, Budapest, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója

Bălan, Emil et alii ed.

2008           Dreptul administrativ contemporan. Spre o concepție unitară în doctrina și practica românească. București, Ed. Comunicare.ro

Hajdú Zoltán (szerk.)

2010 Szubszidiaritás és regionalitás – Az egyház és az államszervezetben.  Pécs, Sümegi Nyomdaipari, Kereskedelmi és Szolgáltató Kft.

Horváth Zoltán

2007 Kézikönyv az Európai Unióról. Budapest, Magyar Országgyűlés

Horváth Zoltán – Ódor Bálint

2008 Az Európai Unió szerződéses reformja, az Unió Lisszabon után. Budapest, HVG-ORAK Lap- és Könyvkiadó

Johnson, Paul

2005 A kereszténység története. Budapest, Európa Kiadó

Kecskés László

1998 EK-jog és jogharmonizáció. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Pálné Kovács Ilona

1999 Regionális politika és közigazgatás. Budapest – Pécs, Dialóg Campus Kiadó

Várnay Ernő – Papp Mónika

2003 Az Európai unió joga. Budapest, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó

Veres Emőd

2010 Drept administrativ. Miercurea-Ciuc, Ed. Status

 Internetes hivatkozások:

EUabc.com http://hu.euabc.com/word/879 (2010-11-01)

Fogalomtár http://fogalomtar.eski.hu/index.php/Szubszidiarit%C3%A1s (2010-10-24)

Idegen szavak gyűjteménye http://www.idegen-szavak.hu/keres/szubszidiarit%C3%A1s (2010. 10. 24.)

Kolumbán Gábor 2000 A régiók Európája http://epa.oszk.hu/00200/00266/00002/c000023.html (2010-11-02)

Kolumbán Gábor 2001 A civil önkormányzás esélyei?  http://eletmod.transindex.ro/?cikk=429

Leo Tindemans életéről http://hu.wikipedia.org/wiki/Leo_Tindemans (2010-10 20)

Novitzky Péter 2008 A szubszidiaritás fogalma http://web.axelero.hu/kesz/jel/06_01/novitzky.html (2010.10.11.)

Ralf Dahrendorf életéről http://ro.wikipedia.org/wiki/Ralf_Dahrendorf (2010-10 20)

Szótár plurális társadalmaknak http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=81 (2010-10-31)

  1. Piusz pápa http://papak.5mp.eu/web.php?a=papak&o=cB83jXcOK5 (2010-10-31)

Vajdasági tartományi autonómia http://www.mrm.rs/index.php?option=com_content&view=article&id=23:tartomanyi-autonomia&catid=25:iranyelvek&Itemid=40 (2010-11-15)

http://www.ena.lu/ (2010-10 20)

http://www.eppgroup.eu/Policies/pkeynotes/32defence-subsidiarity_hu.asp (2010

[1] Rerum novarum: (11). Azt akarni tehát, hogy az államhatalom a család benső viszonyaiba is behatoljon, súlyos és ártalmas tévedés. Igaz ugyan, hogy rendjén való, ha a végső nyomorban, amikor a család igen nehéz helyzetben van, abból kiutat nem talál, és helyzetet semmilyen módon nem képes maga megoldani, az állami segítség lép közbe, hiszen minden egyes család része az államnak. Éppen így, ha valahol a ház falai között a jogok kölcsönös érvényesítésében súlyos zavar támad, ott az állam igenis védje meg kinek-kinek a jogát, mert ez nem a polgárok jogainak csorbítása, hanem inkább azok jogszerű és köteles gondoskodással történő védelme és megerősítése. Itt azonban szükségképp meg kell állnia a közhatalomnak, e határok áthágását a természet tiltja. Az atyai hatalom természete olyan, hogy azt az állam sem el nem törölheti, sem be nem kebelezheti, mert azonos eredetű magával az emberi élettel. ,,A gyermekek az apának részei” és mintegy az apai személyiség kibővítései, akik – ha sajátlag kívánjuk kifejezni – a polgári társadalomba nem közvetlenül, hanem csak közvetve, azon család közvetítésével lépnek be és vesznek részt, amelyikben születtek. Éppen ezért a gyermekek, mivel ők ,,a természetből eredően az apának mintegy részei, mielőtt szabad akaratuk használatára eljutnának, a szülők gondozása alatt állanak”. (STh II-II, 10, 12.) Amikor tehát a szocialisták a szülők gondviselését mellőzve az állam gondviselését sürgetik, a természetjog ellen vétenek azzal, hogy megbontják a családi szervezetet

[2] Quadragesimo anno: 79. Igaz ugyan, s a történelem is világosan bizonyítja, hogy a körülmények változásával sok olyan feladatot, amelyeket korábban kisebb szervezettségi fokú társulások is képesek voltak ellátni, ma már csak nagyobb szervezetek tudnak elvégezni. A társadalomelmélet szilárd és örökérvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat. 80. A kézenfekvő megoldás tehát az, ha az állami vezetés a kisebb jelentőségű teendők és problémák megoldását, amelyek őt amúgy is csak szétforgácsolnák, átengedi az alacsonyabb szervezettségű csoportoknak: ezáltal szabadabban, határozottabban, tehát hatékonyabban tudja elvégezni azt, ami kizárólag az ő hatáskörébe tartozik, s amit ennélfogva csak ő képes megtenni irányító, ellenőrző, preferáló és korlátozó tevékenysége révén, ahogy a konkrét helyzet vagy a szükség követeli. Az államférfiak legyenek meggyőződve arról, hogy minél tökéletesebben működik a különböző társadalmi feladatokra szerveződő alakulatok rendje az említett szubszidiaritási elv érvényesítésével, annál nagyobb lesz az államhatalom tekintélye és cselekvésének hatásfoka, annál sikeresebb lesz és annál kedvezőbb helyzetbe kerül maga az állam is.

[3]Centessimus annus: (15) Az államnak közvetlenül vagy közvetve hozzá kell járulnia ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósításához. Közvetve és a szubszidiaritás elvét követve azáltal, hogy megteremti a kedvező feltételeket a gazdasági tevékenység szabad gyakorlásához, ami elvezet a munkalehetőségek bő kínálatához és a gazdagság forrásaihoz. Közvetlenül és a szolidaritás elvét követve azáltal, hogy a gyengébbek védelmére bizonyos korlátokat szab azok önállóságának, akik a munkafeltételeket biztosítják, valamint azáltal, hogy minden esetben biztosítja a létminimumot a munkanélküliek számára.

[4] “Not everything in Europe is lovely because it happens to be European. A European Europe is also a much differentiated, colourful, multiple Europe. It is a Europe in which those matters are dealt with and regulated in common which could perhaps only sensibly be dealt with in this way. The transition from the First to the Second Europe demands a move away from the dogma of harmonization towards the principle of functional utility (Subsidiarität).”

[5] Helyi Önkormányzatok Európai Chartája: 3. A közfeladatokat általában elsősorban az állampolgárokhoz legközelebb álló közigazgatási szervnek kell megvalósítania. A feladatoknak más közigazgatási szervre történő átruházása a feladat természetétől és nagyságától, valamint hatékonysági és gazdaságossági követelményektől függ. 4. A helyi önkormányzatok hatásköre általában teljes és kizárólagos. Ezt más központi vagy regionális közigazgatási szerv nem vonhatja el, és nem korlátozhatja, kivéve, ha ezt törvény lehetővé teszi.

[6] Bernhard Sutor politikai etikáját (Politische Ethik, Ferdinand Schöning Verlag, Padenborn, 1991) idézi: Novitzky Péter: A szubszidiaritás fogalma, http://web.axelero.hu/kesz/jel/06_01/novitzky.html, ( 2012.05.26.)

[7] Itt és a továbbiakban lemondunk a jogszabályok szövegszerű idézéséről – ezek internetes kereséssel könnyen ellenőrizhetők.

[8] Lege nr. 215 din aprilie 2001 a administrației publice locale (2012.05.25.)

[9] Legea 195 din 22 mai 2006 (Legea 195/2006)

[10] Ez alól kivételt képez a Pneumoftiziológiai Kórház (Tüdőkórház), mert speciális intézményként megmaradt az Egészségügyi Minisztérium hatáskörében.

[11] Lásd: Országos viszonylatban az első közé került a megyei körház, http://www.erdon.ro/orszagos-viszonylatban-az-elsok-koze-kerult-a-megyei-korhaz/1891582 (2012-05-25).

 

[1] A szerző a dolgozatot 2012-ben bemutatta TDK-konferencián, illetve ez volt az államvizsga-dolgozata. Némileg rövidített változat.