Sütő István
A bútorfestésről, családom munkásságának tükrében
Mit jelent a bútorfestés?
Virágokat mázolunk egy fafelületre? Ennél sokkal többet. Szerény kis írásom talán segít ezen többlet megértésében.
A szakirodalom szinte egyöntetűen állítja, hogy az erdélyi bútorfestés kezdeti szikráját az olasz reneszánsz adta. Ezzel tehát egyet kell értenünk, ugyanakkor abban is bizonyosak lehetünk, hogy a templomokban, udvarházakban, majd parasztházak bútorain használt mintakincs jelentős része sokkal régebbi eredetű.
Erdélyben szórványosan előfordultak festett bútorok a középkorban is (például szász ácsolt ládák), de a mai értelemben vett bútorfestés a reformáció idején születik meg, tehát a 16. században. A lutheránus, kálvinista, majd unitárius templomokban már nem használtak alakos ábrázolásokat (szerencsénkre a megörökölt freskókat nem semmisítették meg, csak lemeszelték), a templombelsők dísze a növényi ornamentika lett.
1. kép. 18. századi barátosi mennyezetkazetták a Székely Nemzeti Múzeumban, Sepsiszentgyörgy
A tulajdonképpeni bútorfestés megszületéséhez hozzájárult a fűrészmalmok elterjedése, s az ezáltal teret hódító asztalos-bútor megjelenése, mely az ácsolt bútort váltotta őseink házában. Itt viszont érdemes megjegyezni, hogy Erdővidéken még a 19. században is készítettek szuszékokat, ami kissé árnyalja a képet.
2. kép. 1774-ből való ácsolt láda a Székely Nemzeti Múzeumban, Sepsiszentgyörgy (lelőhely: Papolc)
Erdély szerte számos bútorfestő központ létezett, egyesek szinte ipari mennyiségben állítottak elő festett bútort (főként a szász központok). Különböző központoknak, de néha egész tájegységeknek különböző jellegzetes stílusaik voltak. Még egy laikus is könnyedén különbséget tesz egy kalotaszegi, torockói, csíki, vagy háromszéki bútor között.
A jól szervezett, általában céhes alapon működő szász bútorfestő központokkal ellentétben a székely központok inkább családi alapon működtek, s a mesterség gyakorta szállt apáról fiúra. Sajnos a bútorfestő dinasztiák szerre mind eltünedeztek, egyedüli ma is létező és aktív a vargyasi Sütő család. „A festett bútorok tanulmányozása szempontjából kivételesen szerencsés a helyzet Vargyason. Az udvarhelyszéki Erdővidék e szép falujában tovább élt a festett bútor divatja, és ugyanakkor ez a község az erdélyi festett bútorok egyik legrégebbi, magas művészi színvonalú termékeket előállító központja, ahol a legnevezetesebb bútorfestőasztalos család egyik élő tagja, idős Sütő Béla személyében egyaránt kitűnő mesterét és hagyományőrzőjét találni az itteni festettbútor-készítésnek.” – írja dr. Kós Károly A Vargyasi Festett Bútor című könyvében dédnagyapámról. Dédnagyapám és dr. Kós Károly együtt kutatták tüzetesebben a Sütő család történetét, aminek végeredményeként dr. Kós Károly kiadta a fentiekben említett könyvét. Ebből idéznék még néhány sort: „A vargyasi Sütők gazdag mesterségi ismerete, magas szintű művészete s a közeli falvak bútorfestőasztalos-művészetére gyakorolt hatása mesterségük nemzedékek hosszú során át való folytatásának eredménye. A vargyasi bútorfestő-asztalos Sütők esetében olyan példa áll előttünk, amely egyedülálló művészettörténetünkben, amilyenre a néprajzkutatók eddig csak gondoltak, anélkül azonban, hogy ezt adatszerűen bizonyíthatták volna: egyetlen falusi családon belül, apáról fiúra szállva, 14 nemzedék négy évszázadon át folytatta s folytatja napjainkig ugyanazt a művészeti ipart.”
3. kép. A dr. Kós Károly által készített családfa, utólagos kiegészítéseimmel, a könyv ugyanis 1972-ben jelent meg
2011-ben kiadásra került az én családtörténeti könyvem is, melynek idén egy bővített kiadása fog megjelenni A bútorfestő és fafaragó Sütő család címmel, a fentiekben bemutatott naprakész családfa is benne lesz. Dédnagyapám, id. Sütő Béla elbeszélései alapján, a családi hagyomány úgy tartotta, hogy Daniel Ferencné hívására jött Vargyasra 1568-ban Sütő János ács, és Sütő József asztalos, hogy a leégett udvarházat újjáépítsék és bebútorozzák. A családi hagyomány és dr. Kós Károly az elsőként Vargyasra került Sütő Józseftől származtatja a mai vargyasi Sütőket, és azt valószínűsítik, hogy az ő unokája volt Sütő (Sütheö) János és Sütő (Sütheö) Kathi, kik az 1627. évi összeírásban mint felszabadult jobbágyok (Recuperati) szerepelnek. Ezt az adatot még dr. Borbáth Károly írta ki dr. Kós Károly számára a székelyudvarhelyi levéltárból. A Székely oklevéltárak megjelenésével ma már könnyebb az összeírások tanulmányozása, így derült fény arra, hogy már az 1614. évi Bethlen féle lustrához csatolt füzetben (Regestum) megjelenik Sütő (Swteo) János neve, mint Daniel Mihály medgyesi gyűlés (M.g.) utáni szabad székely (Z.Z.) jobbágya.
A bútorfestésről bizonyosat 1680-tól tudunk, ugyanis ezzel az évszámmal van ellátva a családban fennmaradt festéktörő kő.
4. kép. A „festéktörő kő”, rajta a két őrlőkővel, bal felső sarkában pedig a felirattal – “1680 Sütő J”
Az alábbiakban szeretném vázlatosan ismertetni a könyvemben részletesen bemutatott bútortípusokat, melyek megtalálhatóak voltak egy 19. századi székely „életen”.
Fontosabb bútortípusok
1. A láda
Az ácsolt láda valószínűleg a legősibb bútordarabunk. Ezt hasított keményfa lemezekből állították, ácsolták össze. Az ácsolt ládát (mely ugyancsak szolgálhatott kelengyés ládaként) a festett kelengyés (hozományos) láda szorította ki a házból a Székelyföld nagy részén, de továbbra is használták gabona tárolására.
A festett kelengyés láda a leány hozományának volt fontos része, utána pedig ruhaneműk és egyéb szőttesek, varrottasok tárolására használták. A kelengyés láda oldalai „farkasfogazással” (fecskefarkas sarokillesztéssel) voltak „összeállítva”, és így készítjük ma is őket. Fedelük pedig gyakran tartalmazta a férjhez menő leány nevét, és általában az évszámot is.
Fontos része a kelengyés ládának a ládafia, mely egy kisebb rekesz a láda belsejének bal oldalán. Itt tartották a pénzt (ha éppen volt), házról, földről szóló papírokat, vagy egyéb apróbb értékeket. A ládafia gyakran rendelkezett rejtekhellyel a fent említettek számára. Ezért is volt talán a láda a „bennvaló” legfontosabb bútordarabja, amit elsőként kellett menekíteni vész esetén. Ismerünk fiókos ládákat is, ezek alsó részükön, a láda teljes szélességében egy fiókkal rendelkeztek. Ezen darabokat kasztenládáknak is nevezték, viszonylag újabb keletűek.
5. kép. Máté Ilonka kelengyés ládája 1842-ből a családi kiállításon (Vargyas)
2. A falitéka
A falitéka ugyancsak ősi bútordarabunk. Tulajdonképpen egy díszes lap, ajtóval és pártával ellátva mely egy kőfalban kiképzett mélyedést takar. Ezeket a mélyedéseket (vakablakokat) már a középkorban használhatták tárolásra. Később ezekbe polcokat helyeztek, majd végül elkezdték őket ajtókkal lezárni. A 19. században a falitéka az északi falon helyezkedett el, és a vaskos, gyakran 60-70 cm-es, kőfalban levő üreget takarta. Élelmiszerek tárolására használták, hiszen a kőfal télen-nyáron hűvösen tartotta azokat. Felső részén általában egyszerű, vagy tányérok elhelyezésére alkalmas pártával rendelkezett.
A falitékából alakulhatott ki később a saroktéka, melyhez már nem volt szükséges mélyedést kialakítani a falban.
6. kép. Falitéka 1830-ból a családi kiállításon (Vargyas)
3. A saroktéka (szegeletalmárium)
A saroktéka egy egyedülálló tárolóbútor, amely feltehetően a falitékából alakult ki, ahogy azt a fentiekben leírtam. Rendkívül gazdag a formavilága. Nagyapám szerint italtárolásra használták. Ő is mindig a saroktékából kínálgatta a látogató komákat háziborral vagy szilvapálinkával. Katolikus vidékeken, elbeszélések szerint, a Biblia tárolására is használatos volt.
A saroktéka megérzésem szerint a legjellegzetesebb festett bútordarab, amely az egyébként kihasználatlan sarkat foglalta el. A székelység különösen kedvelt bútordarabja, nemcsak tartalma miatt, hanem azért is, mert egy rendkívül arányos, szépen díszíthető és mégis egyszerű darab. Ajtaja legtöbbször tömör, de lehetett rácsos, vagy akár üveges is. Felső részét párta díszítette, amely lehetett tömör, csak festve, vagy áttörten faragott és festett.
Minden további méltatásnál többet mond, hogy saroktékából rendelnek manapság a legtöbbet. Még olyanok is beleszeretnek, akiknek semmi köze a festett bútor kultúrájához, de előszeretettel helyezik el modern lakásaikban.
7. kép. A fentiekben említett saroktéka 1847-ből a családi házban (Vargyas)
4. A tálas
A tálasok tálak és tányérok tárolására, sőt inkább kiállítására szolgáltak, feltehetően a XVII. században jelentek meg. Két alaptípust különböztetünk meg: a falra rögzíthető falitálast, és az állótálast, amely általában két részből tevődik össze. Egy zárt alsó részből, és a tulajdonképpeni tálas felső részből. Ismerünk még úgynevezett vizestálasokat is, amelyeknek alsó része nyitott és ott a víz hordására szolgáló edényeket tartották. E felett kapott csak helyet egy csúszóajtóval zárható tárolórész. A fali tálasok is rendelkezhettek ajtóval zárt, vagy fiókos résszel.
A tálas kevés felületet kínál a festés számára, inkább a tányérok voltak a tálasok igazi díszei. Ez alól kivétel persze az állótálasok alsó része, melynek ajtói, fiókja gyönyörűen díszíthetőek.
8. kép. Állótálas a Sütő portán, Vargyason
A tálasok helyét a 19. század során lassan átveszik a konyhaszekrények, melyek praktikusabban használhatóak voltak a konyhában.
5. Székek
A 19. század festett székei, bár nagyon változatos háttámla formákkal, mégis azonos szerkezettel készültek. Lábaik az ülőrészbe „beeresztett” hevederbe illeszkednek. A kávaszerkezetes székek szinte egyáltalán nem voltak használatosak a kor székely háztartásában. Ezek a székek rendelkezhettek karfával is.
A festett székek legkülönlegesebb fajtája a kontyos-, vagy más néven mondószék. Ezen székek különleges, asszimetrikus háttámla-formával készültek, melyek kontyban végződtek. Ezek a székek a család hangulatát árulták el a belépő látogatónak. Ha a két konty összenézett az azt jelentette, hogy a családban békesség van. Ha viszont a gyerek látta, hogy a szülei veszekednek, megcserélte a székeket, a belépő vendég pedig látva a szétnéző kontyokat azzal a lendülettel ment is tova dolgára. Nagyapám szerint így elkerülhetőek voltak a kínos helyzetek, a koma azonnal értesült, hogy a hangulat nem alkalmas a vendégfogadásra.
9. kép. Kontyos székek a családi kiállításon (Vargyas)
6. Padok
A széknél is gyakrabban használt ülőbútor, nálunk mindig „vendégváró” padként emlegették, mert ezen foglalt helyet a vizitába érkező legény, vagy más vendég.
Szerkezete hasonló a székéhez. Elképesztő, hogy ez a megoldás milyen időtálló. Az ágyakról szóló résznél bemutatott hátaspadunk 1844 óta (ekkor készült Ambrus Juliánna hozományának részeként) használatos a mai napig, s ebben benne van jó néhány kültérben eltöltött esztendő is. A vendégváró hátaspad rendszerint a tiszta szobában foglalt helyet, a konyhában egyszerűbb, festetlen padokat használtak.
A hátaspad feltehetően a 19. században terjedt el, viszonylag újabb keletű bútordarab, hát nélküli, gyakran a falhoz rögzített elődeit váltotta fel. A hát, akárcsak a székeknél, nagyon változatos formákat mutat.
10. kép. Hátaspad a Székely Nemzeti Múzeum vargyasi szobájában, Sepsiszentgyörgy (Felsőrákosról, Ferencz Annától került be 1971-ben)
A pad és a láda funkcióinak ötvözéséből hozták létre a padládát. Ez olyan ülő alkalmatosság, pad, amely tároló bútorként is szolgált. Nem túl ergonómikus, mivel az alacsony háttámla merőleges az ülőrészre, mégis egy csodálatosan leleményes darab. Ismerünk olyan változatokat is, melyeknek alsó, fiókos részében gyerekeket is altattak. Ezeket padágy, vagy kanapé néven is emlegették (megtekinthető például a székelykeresztúri Molnár István Múzeumban).
7. A székely asztal (kamarás asztal)
Az asztal volt feltehetőleg az első asztalos-bútor, mivel szerkezete eléggé összetett. Ezért is meglepő a tény, hogy a székely asztal egy gótikus formát őriz, ami bizonyítani látszik, hogy az asztalos-bútor viszonylag korán megjelent őseink háztartásában.
A székely asztal, vagy más néven kamarás asztal, tetőből, két díszes oldal közé helyezett fiókból, és egy alsó, ajtóval lezárt tároló részből tevődik össze. A családunk által készített székely asztalok sajátossága, hogy az alsó részük rejtekhelyként szolgál. Egy jól álcázott csúszó ajtó zárja, ami komoly fejtörést okozhat annak, aki nem ismeri a nyitját. Nagyapám ezt a típust tekintette a hagyományos székely asztalnak. Ismerünk olyan asztalokat is, amelyeken az alsó, zárt részt két díszes keresztkötő helyettesítette.
11. kép. Székely asztal a családi kiállításon (Vargyas)
8. Az ágy
Az ágyaknak is rengeteg változatát ismerjük, de az alapszerkezet azonos a különböző típusoknál. A két díszesebb vagy egyszerűbb „ágybütöt” két deszka köti össze (saját csapos illesztéssel), majd az így nyert kávát deszkákkal töltik ki. Erre kerülhet a derékalj. Az ágy egyik vége, büte, legtöbbször gazdagon megmunkált, díszes kivitelű volt. Természetesen, a mindennapi használatra szánt ágyak egyszerűbbek voltak, a hozomány részét képező vetett ágyak pedig a legdíszesebbek.
Az úgynevezett vetett ágyat soha nem használták alvásra, helye az amúgy is fűtetlen tiszta szobában volt, szerepe pedig, azon túl, hogy a hozományos szekéren megcsodálta a falu népe, az volt, hogy a család státuszát jelezze. Minél magasabb volt, azaz minél több varrottas párna volt rajta kiállítva, annál gazdagabb volt az illető család.
12. kép. Ágybütök a Haáz Rezső Múzeumban (Székelyudvarhely)
Érdekes a különbség a bal oldali reneszánszos székely, (Származás: Vargyas, Demény Gergelyné), és a jobb oldali barokkos jellegű szász (Származás: Telekfalva, Székely Lajos) ágybüt között.
9. Kisebb bútordarabok és egyéb festett tárgyak
A fentiekben leírt bútorokon kívül elődeink festettek kancsótartókat, kendőszegeket, pohárszékeket, bölcsőket, óratámlákat, sótartókat, és sok más apróságot.
13. kép. Festett kancsótartó felső tálas résszel (Családi kiállítás)
A bemutatott bútordarabok ma is készülnek, s remélem, a jövőben is, hogy majdan a 16. nemzedék is folytatja a családi hagyományt, ugyanakkor nagyon fontos lenne megmenteni, megbecsülni, védeni azt, ami még megmaradt elődeink bútoraiból. Ez mindannyiunk közös feladata. Ne elvágni, hanem ápolni gyökereinket. Népköltészetben, népzenében, táncban, tárgyi népművészetben, épített örökségben egyaránt felbecsülhetetlenül gazdag örökség maradt ránk. Ne hagyjuk veszni, de ne csak múzeumokba, gyűjtésekbe mentsük, éljünk vele a jövőben is!
14. kép. Újra előbukkannak ükapám (Sütő Lajos, sz. 1847) virágai
Könyvészet:
Balassa Iván (1989) A határainkon túli magyarok néprajza, Gondolat Budapest.
Capesius, Roswith (1983) Siebenbürgisch-sächsische Schreinermalerei, Kriterion Bukarest.
Demény István Pál (2004) Háromszéki és kalotaszegi ácsolt ládák, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy.
Demény Lajos (1997) Székely oklevéltár IV. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása Kolozsvár.
Demény Lajos (1999) Székely oklevéltár V. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása Kolozsvár.
Demény Lajos (2004) Székely oklevéltár VII. Erdélyi Múzeum – Egyesület kiadása Kolozsvár.
Demény Lajos–Pataki József (1983) Székely oklevéltár I. Kriterion könyvkiadó Bukarest.
Demény Lajos–Pataki József (1985) Székely oklevéltár II. Kriterion könyvkiadó Bukarest.
Demény Lajos–Pataki József (1994) Székely oklevéltár III. Európa könyvkiadó – Kriterion könyvkiadó, Budapest-Kolozsvár.
Domanovszky György (1981) A magyar nép díszítőművészete, Akadémiai Kiadó Budapest.
Dr. Kós Károly (1972) A vargyasi festett bútor. Dacia könyvkiadó, Kolozsvár.
Huszka József (1895) A székely ház, Budapest.
Kardalus János (1995) Székely festett bútorok, Néprajzi Múzeum, Budapest.
Kónya Ádám (1974) Sütő Béla vargyasi virágai Művelődés, 7. 29-32.
Malonyay Dezső (1909) A magyar nép művészete, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest.
Sütő István (2011) A bútorfestő és fafaragó Sütő-család, T3 kiadó Sepsiszentgyörgy.
Vargyasi id. báró Daniel Gábor (1913) Újabb Adattár a Vargyasi Daniel család történetéhez. Nyomatott Ajtai K. Albert Könyvnyomdájában, Kolozsvár.
Vargyasi id. Daniel Gábor (1896) A vargyasi Daniel család eredete és tagjainak rövid életrajza. Budapest.