Bevallom, nem tudtam, hogy hol van Etyek. Fel kellett „ütnöm” a Google térképet, hogy megnézzem, hogyan tudok Újvidékről oda eljutni. Kiderült, hogy roppant egyszerűen. Végigfutok Pestig az autópályán, majd Pestet megkerülve, szintén az autópályán, az M0-án Tatabánya felé indulok. Négysávos út, sok letérővel. Mivel nincs GPS-em, kénytelen vagyok felhívni vendéglátónkat, Simon Vilmost.
– Biatorbágynál letértek, áthajtatok a falun, kissé el is hagyjátok és egy kőháznál balra fordultok. Az első birtok a Hernyák-birtok. Ott várunk benneteket.
Dombos, hegyes vidéken visz az utunk. Gyorsan Etyekbe érünk. Lelassítok, de nem azért, mert egy rendőr áll az út mellett és egy ránk irányított állványos műszert bámul, hanem azért, mert lenyűgöz a falu szépsége, rendezettsége, tisztasága. Minden utcasarkon kis táblák jelzik, merre vannak a borospincék, ugyanis borvidéken vagyunk, Budapesttől, a lánchídi nulladik kilométerkőtől alig 30 ezer méternyire (Újvidéktől 320 kilométerre).
Gyorsan célba érünk, egy ember megmutatja, hova parkoljunk, a szőlőtőkék közé irányítja kocsinkat, ahol már sorakozik jó néhány.
– Megérkeztünk – mondom Csillának és lányunknak, Andreának –. Itt vagyunk a harmadik Vajdasági Pikniken. Kétszáz kilométernyire Vajdaságtól, több mint száz vajdasági között.
Mit keresnek itt a vajdaságiak? Ezzel a kérdéssel kutatok a rendezvény szervezője, Vilmos után. Többen is látták, de akit csak megkérdeztem, hogy hol lehet, azt válaszolták, bárhol.
– Állandóan mozog, de messziről felismerheted. Kék-fehér csíkos trikóban van, magas fiatalember. Utoljára a főzőversenynél volt.
Ezt régen látott újvidéki ismerősöm, Erzsébet, Bobán László, lapunk megboldogult műszaki szerkesztőkollégám volt felesége mondja.
– Amikor megözvegyültem, a Facebook közösségi oldalon egészen véletlenül találkoztam ifjúkori szerelmemmel. Ős is özvegy volt. Sok, sok év után ismét összehozott bennünket a sors. Egybe keltünk. Pesten élünk.
Bemutat férjének. Jóvágású úriember.
Vilmost keresve belebotlok még egy ismerősbe. Ő is Pesten él. Óbecsei születésű. A múlt század igen viharos éveiben a főszerkesztőm volt.
– Szerbusz, druszám – kiált meglepődve –, te hogy kerülsz ide?
– Erre jártam, hát benéztem, kíváncsi voltam, mit csinálnak az etyeki dombtetőn a vajdaságiak, de legfőképpen Csorba Zoltán – válaszol miközben kezet rázunk.
– Látod, piknikezünk. Van itt minden, bográcsfőző verseny, aerobik-tanfolyam, amott a csocsó, a pingpongasztal, de megtanulhatsz táncolni is, ha akarsz. Kiválóak a borok, a fehér borok vidéke ez, azokat kóstolgasd, de most inkább igyunk meg egy pálinkát, mielőtt elkészül a kaja.
Megköszönöm, de előbb beszélnem kell Vilivel. Mindenki így nevezi Simon Vilmost, aki újvidéki és akinek bizonyos értelemben szintén köze van a Magyar Szóhoz, a valamikori Forum kiadóházhoz. Nagynénje, Piri néni tíz éven át vezette a Forum horgászszigeti nyaralóját.
– Ott van – mutat rá druszám –, Laci gazdával beszélget. Ő is vajdasági, csantavéri.
Néhány lépésre állok tőle, így sikerül elcsípnem. Mielőtt azonban bármit is kérdeznék, kér egy negyed óra türelmet.
– Egy-két dolgot még el kell intéznem, majd félrevonulunk egy csendes helyre, különben nem tudnánk egy mondatot sem váltani. Folyton félbeszakítana bennünket valaki. De itt van Laci, addig majd megmutatja birtokát.
– Örömmel – mondja a vendéglátó Hernyák László –. Láttad már a vendéglőt? Nem? Gyere, megmutatom, meg lemegyünk a pincébe.
Elsétálunk a vendéglőig. Mediterrán illatok kavarodnak a pörköltek füstjébe. Ha a dombokat víz szegélyezné, a szőlőültetvények közé ágyazott kőházak, virágzó levendulabokrok, leanderek, fügefák társaságában azt is gondolhatnánk, hogy a tengerparton vagyunk.
A vendéglő nem nagy, de nagy terasza van, ahonnan gyönyörű a kilátás. Svéd kirándulócsoport üldögél az asztaloknál.
– A világ minden tájáról érkeznek ide vendégek, és ami számomra fontos, közöttük egyre több a visszatérő is.
A borospince kétszintes. A felső szinten fahordók és fémtartályok sorakoznak, a lentin pedig üvegbe zárt borok, pezsgők és pálinkák.
– Húsz évvel ezelőtt költöztünk Pestre. Fiunk itt tanult. Csantavéren építőipari vállalatban dolgoztam, végzettségem közgazdász. Amikor ide kerültünk, úgy döntöttem, hogy borász leszek. Pénzünk nem volt. Abban az időben az etyeki borászok a szőlő seprűjét eldobták, nem készítettek törkölypálinkát. Én összegyűjtöttem, és főztem. Akkor még a pincék, présházak olcsók voltak, vettünk egyet, kettőt és lassan építgettük családi vállalkozásunkat. Ma borunkat, pezsgőnket a legelőkelőbb pesti vendéglőkben szolgálják fel. Mi nem tudunk sokat termelni, ezért különösen ügyelünk a minőségre. A minőséggel tudtunk betörni a piacra, és csakis azzal tudunk fennmaradni.
Sokat tudnánk még beszélgetni a pince hűvösében, de elmúlt a negyed óra.
Kint a nyugati égbolt besötétült. Mindenki abban bízik, hogy nem lesz eső, azok azonban, akik ismerik a felhők itteni járását, azt mondják, hogy hamarosan zuhogni fog.
– Csak eső ne legyen – mondja Simon Vilmos, akit végre sikerül egy társaságból kiragadnom, és feltennem a „nagy kérdést”: Mit keresnek itt a vajdaságiak?
– Piknikezünk. Harmadszor szervezte meg a Vajdasági Baráti Egyesület, amelynek elnöke vagyok, ezt a szabadidős rendezvényt. Különben egyesületünknek nem ez az elsődleges feladata. A Magyar Szó is többször megírta, hogy nemcsak azért vagyunk, hogy a Magyarországra sodródott vajdaságiakat összefogjuk és időnként nosztalgiázzunk, hanem az itt élő és otthon maradt honfitársaink között a tudomány, a kultúra, az oktatás, a gazdaság, az információ terén olyan kommunikációt hozzunk létre, amely hasznot jelent a vajdasági magyar közösségnek. Jótékonysági rendezvényeket szervezünk és az összegyűjtött pénzt otthoni iskoláknak, óvodáknak ajándékozzuk, de szervezünk vállalkozói konferenciákat, amelyeken vajdasági és magyarországi cégek képviselői találkozhatnak, segítjük a Magyarországon tanuló vajdasági diákokat. Különben nem tudom, hogy Magyarországon hányan élünk, de Pesten és környékén lehetünk vagy tízezren.
Ha mindenki eljött volna az etyeki piknikre, aligha fértek volna el a Hernyák-birtokon, de még talán az Etyeki-dombságon sem.
– Vége a főzőversenynek, lehet kóstolni – mondja valaki Vilinek és elsiet. Mi is utána. A felhők egyre sötétebbek, és már csepereg is az eső. Máriásék asztalánál állok meg, mert Betti, volt kolléganőnk (még egy Magyar Szós), kóstolóra invitál. Férje, Zoltán kérdezi, az ő főztjükből kérek vagy a szomszédéból. Az övékét választom, és nem bánom meg. Kiváló pörkölt, méghozzá tarhonyával! De nem tudom velük elfogyasztani, mert ránk szakadt az ég. Mindenki a közeli épületbe menekül, ahol asztalok is vannak, de többségünk állva kanalazza ételét. És itt, a nagy kavalkádban futok össze még Dormán Lacival és párjával, Anikóval.
– Látod, ott van a lányom és az unokám – mondja büszkén.
Az egyik asztalnál Laskovity Ervin falatozik, nemrég a Képes Ifjúságban találkozhatott nevével az olvasó, a ház előtt, egy hordó mellett esernyő alatt Németh Árpád álldogál, volt tévés újságíró, szerkesztő, az újvidéki Napló hetilap egyik alapítója. Valamikor réges-régen egy utcában laktunk.
És itt van a nagybecskereki Wambach László is. És még sokan mások, akiket nem ismerek. De nem is ismerhetek, hiszen szinte mindannyian jóval fiatalabbak nálam. És az a sok aprócska gyerek! Magamban csendben meg is jegyzem, otthon egyre kevesebb rendezvényen látható ennyi fiatal, és ennyi gyerek.
Sajnos, az eső elmossa a pikniket, egyre többen szedelődzködnek, és mi is elköszönünk kedves vendéglátóinktól, ismerőseinktől, barátainktól. Hamarosan majd úgyis összefutunk valahol, ha máshol nem, hát a következő pikniken.
Forrás: Magyar Szó
Megfőtt a babgulyás
Hernyák László a pincéjébe is levezetett bennünket
Igazi piknik
Simon Vilmos
A Vajdasági Piknik