Szeretem megmutatni, hogy ezernyi szépség és csoda ölel körül minket: beszélgetés Virágh Mária fotóssal.
Egy szépségversenyen ismerkedtem meg vele. Nekem akkor úgy tűnt, teljesen más volt, mint a többiek. Nem vett részt az intrikákban, kiegyensúlyozottan készült a fellépésre, és kellemesen el lehetett vele beszélgetni. Megjelenése szerény, de magabiztos volt, mindenkihez kedvesen szólt. A versenyben csak neki drukkoltam, ám, nem került a helyezettek közé. Az esemény után néha még beszélgettünk egy rövidet, ha közös eseményen vettünk részt, aztán útjaink teljesen szétváltak.
A facebookon „találtam rá” újra. És akkor tudtam meg róla, hogy fotózással foglalkozik. Megnéztem a weboldalát, és ott ragadtam. Csak néztem, nézegetettem a felvételeket, és arra gondoltam, mennyiféle arca is lehet egy embernek. Meg arra is, mennyiféle szemszögből látjuk a világot, mennyiféle apróság jelentheti magát a szépséget! Szociofotók, természetfotók, portrék, esküvői képek, az élet különböző területei, különböző pillanatai…
Amikor aztán az időpont-egyeztetés után sikerült találkoznunk, az volt az első kérdésem, mi történt vele amióta utoljára, 2000-ben, találkoztunk?
A szépségverseny után több felkérést is kaptam fotózásra: címlapra, reklámokra, ruhabemutatóra, és szerepeltem néhány modellversenyen is – kezdte a beszámolóját a csallóközi Lakszakállasról származó Virágh Mária. – Hostess munkákra is felkértek belföldön és külföldön is, sőt, még videoklip forgatáson is részt vehettem. Megkerestek egy szerződéssel is, Japánba mehettem volna, de a dolgot megbeszéltem egy jogásszal, aki nem igazán ajánlotta a szerződés aláírását, mert nem tartalmazott lényeges konkrétumokat. Így végül inkább az egyetem távúton való végzése mellett döntöttem. A tanulmányaim befejezésére összpontosítva a környező országokban: Magyarországon, Csehországban vállaltam hostess munkát, és egy pozsonyi modellügynökségnél is dolgoztam. Az egyetem befejezése után a Selye János Egyetem Karrier-tanácsadó Központjának asszisztense voltam, jelenleg az egyetem egyik rektor-helyettesének az asszisztense vagyok. A szépségverseny előtt, és a tanulmányaim alatt is dolgoztam több helyen is, például az idegenforgalom területén, egy magazinnál fotósként és újságíróként is.
Mikor kezdtél fotózni?
A fotózás mindig is az életem része volt, ha nem is úgy, hogy mindig én tartottam a gépet. A nagyapám tábori lelkész volt a második világháborúban, szinte végigdokumentálta az akkori eseményeket. De nem túl sok kép maradt meg, azokat azonban szerettem nézegetni. Nagyapám szenvedélyes fotós volt, elvarázsolt, amikor otthon képeket hívott elő: a sötétkamra misztikussága, a képek fehér lapokon való megjelenése a csodát jelentette számomra. Apukám is folytatta a nyomdokait, videózott, amelyet jó pár évig vállalkozásként űzött. Az iskolában, de a családi, baráti eseményeken is többnyire én voltam az, aki „dokumentálta” az eseményeket. Egy időben magánéleti problémákkal küszködtem, akkor történt, hogy egyre gyakrabban a fotózásba feledkeztem. Így gyűjtöttem erőt, szellőztettem ki a fejemet, vagy éppen megnyugodtam. Kijártam futni a természetbe, és vittem magammal a gépet. A mozgás, és az érdekes mozzanatok megfigyelése, megörökítése kizökkentett a nehéz élethelyzet megterhelő gondolataiból.
Aztán úgy alakult, hogy nem csak saját örömödre kattintgatod a gépet…
Belekóstolhattam a média világába: szöveges és képes riportokat készítettem. Igyekeztem megvalósítani a saját szemléletmódomat, különböző fotózási technikákkal ismerkedtem meg, és azokkal kísérleteztem. A 2009-2010-es években kezdtem el komolyabban foglalkozni a fotózással, amikor már a kompozíció és a különféle beállítások, szemléletmódok is fontossá váltak. Azóta több tárlat keretén belül megmutathattam milyen színben, hogyan látom a világot, az élet apró részleteit, eseményeit, aprócska kis lényeit. Néhány belföldi és határon átívelő fotópályázaton díjazásában is részesültem. 2011-ben a Csemadok Nagymegyeri Alapszervezetétől felkértek, hogy alapítsunk Nagymegyeren fotóklubot azzal a céllal, hogy ösztönözzük, összefogjuk, támogassuk a fotózni vágyó embereket, s hogy teret biztosítsunk a továbbfejlődésre. Azóta több fotópályázat, valamint fotóséta, fotós témájú előadás valósult meg.
Mit jelent számomra a fényképezés?
Kellemesen eltöltött perceket, megnyugvást, relaxációt, amikor teljes szívvel és lélekkel át tudom élni a pillanat varázsát. Annak felemelő szépségét, békéjét és nyugalmát. Rendkívüli érzés, hogy megörökíthetem a világ sokszínűségét, megmutathatom másoknak is azt a sok csodát, melyet legtöbben észre sem vesznek, mert az emberek általában csak végigfutják az életüket. Szeretem megmutatni, hogy ezernyi szépség és csoda ölel körül minket. Felemelő érzés számomra, szinte gyermekként örülök, ha egy ötlet igazán jól sikerül. Ilyenkor sokáig tudok gyönyörködni az elkészült képben. Ahogy a weboldalamon is írom: „…ha ezt a sok, lelket gyönyörködtető szépséget, mely napjaink során körbeölel mindnyájunkat, sikerül valamelyest visszaadnom a fotóim által, s megörvendeztethetem általuk az emberek lelkét, nincs is attól szebb, nemesebb. S ha valaki a nézelődésbe belefeledkezik, gondjairól elfeledkezik, talán az élete is némileg szebbé lesz – ha többre nem is, legalább néhány pillanat, és mosoly erejéig, s ez akár testi-lelki gyógyulással ajándékozhat meg.”
A portréfotóidat nézegetve az a kérdés merült fel bennem, hogyan tudod megcsinálni, hogy a fotóalanyon ne látsszon, hogy fotózzák? Mekkora szerepe van ebben a fotósnak?
Nagy szerencsém, hogy modellkedtem, és van ebbéli tapasztalatom. Tudom, hogy mit él át, aki a fényképezőgép előtt áll. Fotózáskor a lányok a legtöbbször elég hamar el tudnak lazulni, talán, mert én is nő vagyok. A férfiak lazák egy nő társaságában, velük problémám még nem volt. (Ők inkább az esküvői fotózást tartják nyűgösnek.) Megtörtént, többször is, hogy az előkészületeket simán vette a „fotóalany”, ám amikor felemeltem a fényképezőgépet, az arca megmerevedett. Eltelt egy kis idő, beszélgettünk, viccelődtünk, mire újra lehetett folytatni a munkát. Utána megmutattam neki a felvételen, milyen az, ha el van lazulva, és milyen, ha nem. Óriási a különbség. A fotón minden látszik: sokkal többet ad vissza, mint gondoljuk. Azt hiszem, abban, hogy akit fotózok, fel tudjon oldódni és önmagát tudja adni, a tanulmányaim is segítenek, de szerintem inkább ösztönös képesség. Vannak, akik úgy mondják, hogy egy fotósnak jó pszichológusnak is kell lennie.
Tanultál, fotóztál, fotózol, dolgozol. Ezen kívül még mit lehet rólad tudni?
Az egyetemet távúton végeztem, majd úgy hozta az élet, hogy lezártam egy hosszú, 11 évig tartó kapcsolatot, amely nem működött. Mindkettőnk számára ez volt a jobb megoldás. Sokáig reménykedtem, hogy helyre lehet hozni, próbáltam újrakezdeni, mielőtt meghoztam a döntést. De ez is megerősített. Rájöttem, hogy vállalni kell önmagunkat, és hogy nem szabad megtagadni azt, akik vagyunk, legfőképpen nem szabad feladni az álmainkat. Közben meghalt az édesanyám, majd a bátyám is. Nagyon nehéz időszakot jelentett az elmúlt négy év számomra. Amiből erőt tudtam a nehéz helyzetekben meríteni, az a természetjárás és a fotózás, rendezvények megörökítése volt, amikor az egyedüllétet felváltotta a társaság víg forgataga.
Mivel foglalkozol szabadidődben? Mik a terveid?
Nagyon kevés szabadidőm van. Olyankor szeretem a természetet járni és fotózni, a barátaimmal találkozni. Szeretnék még többet megtudni a fotózásról, tökéletesedni a szakmában. Minden érdekel, ami ezzel kapcsolatos.
Póda Erzsébet
Forrás: baratno.com
